A női nem külső-belső forradalma

Nem szabad lekicsinyelni a divatot, mert hűen tükrözi a társadalmi változásokat – erre hamar ráébredtek a történészek is.

Valódi forradalomnak számított hát, amikor Isadora Duncan amerikai táncosnő – egy olyan korban, amikor a lányok kioperáltatták a bordái­kat, hogy jobban elfűzhessék a derekukat – merészelt szabadon, lenge öltözetben, mezítláb táncolni. Aztán 1910-ben jöttek a párizsi orosz balett primadonnái, és messzire hajították a fűzőiket.

Az első világháború éveitől egyre ­fiúsabbá válik a szépségideál. A nők pedig – ahogyan Rudolf Broby Johansen az Öltözködés története című könyvében megállapítja – átveszik a kezdeményezést. Korábban például csak a bordélyházak pillangói festették magukat, de ekkor már a rendes lányok is kisminkelt arccal várják haza a harctérről az udvarlóikat.

Míg a férjek a fronton vannak, a nők kénytelenek autót és villamost vezetni, s ők pótolják az erősebb nemet a gyárakban is. Közben megszabadulnak a kényelmetlen bukjelszoknyáktól, a malomkerék kalapoktól, és munkaruhát öltenek.

Ha szórakozni mennek, akkor viszont szabadosak, élvezik a charlestont, s egyre többet mutatnak meg a selyemharisnyás lábukból. Amerikában ez a szesztilalom időszaka, ami csak annyit tesz, hogy titokban iszogatnak, miközben szól a dzsessz.

Párizsban pedig Coco Chanel meghir­deti, hogy az a divatos, ami egyben ­kényelmes is, s amit szívesen hordanak a nők. A krinolin és az 1800-as évek óta alapdarabnak számító, nyomorgató fűző után leáldozott a gondosan fésülgetett fürtöknek és a rendezett kontyoknak is.

Fiús szépségideál

„Ismervén a divatcsinálók hangulatának szélsőségeit, nem túlzunk, ha megjósoljuk, hogy nemsokára elkövetkezhetik az az idő, a mikor a nők pusztán divatból férfiruhát fognak viselni” – fanyalgott 1910-ben egy újságíró. Döbbenten látta ugyanis, hogy a párizsi kifutón olyan modell vonult fel, aki bő férfinadrágot és fiús kabátot hordott. A hírlapíró szerint ízléstelen ez az összeállítás, de fel kell készülni rá, hogy a jövőben ez lesz a módi. Nem is tévedett. „A szendeség ibolyája helyén ma az öntudatosság kemény, emelt fejű, bódító tubarózsája illatozik, az ártatlanság szemlesütő frízét villanyvilágításos transzparens váltotta fel, amely azt hirdeti: Mindent merek, ha érdemes!” Ekként ostorozta a gyengébb nemet Laczkó Géza újságíró, lapszerkesztő 1923-ban. Visszasírta az időt, amikor a férfi a „díszkakasa” lehetett az univerzumnak, ő diktálhatta a divatot, és nem kellett szembesülnie a „tigrisnők” megjelenésével. A cikk méltán kavart vihart, s megérkezett a válasz is: egy olvasó azt állította a levelében, hogy az asszony bizony ma is pont olyan önfeláldozó, mint régen. Amíg például a férje a kávéházban üldögél vagy a kaszinóban kártyázik, addig a neje piacra jár, főz és harisnyát stoppol.

Rálőtt a hódolója.... A legtipikusabb pesti színésznőnek száz esztendeje Gombaszögi Fridát (balra) tartották, akinek élete bővelkedett drámai fordulatokban. Szépségéről és eleganciájáról is híres volt, imádta a közönség, ezért az 1910-es évek közepén leszerződtette a Vígszínház. Fordulatos magánélete a bulvárlapoknak is témát adott: 1919-ben elmaradt az egyik előadás, mert a művésznő a hírek szerint „idegrohamot” kapott. Utóbb kiderült, hogy egy ifjú rajongója reménytelen szerelmében, elborult elmével megsebesítette őt, majd maga ellen fordította a fegyvert. Frida felgyógyult, később pedig hozzáment egy tehetős laptulajdonoshoz, aki tíz esztendő múlva elhalálozott, s a feleségére hagyta teljes vagyonát. Az özvegy ekkor megvillantotta üzletasszonyi képességeit is: a színpadot hátrahagyva a vállalat élére állt. Frida megjárta Amerikát, személyesen ismerte Greta Garbót, de csak némafilmekben szerepelt. Ellentétben húgával, a duci Gombaszögi Ellával (jobb oldali kép), akinek nevét azért ismerte jobban a közönség, mert Kabos Gyulával több sikeres filmben remekelt a harmincas években, így például a Meseautóban is.

„Sok szép emlékem fűződik e két hatalmas hajfonathoz, melyeknek most áldozatul kellett esniük. És nem is áll rosszul az új frizura, két kilóval könnyebb lett a fejem” – nyilatkozta 1927-ben egy aradi színésznő, aki bátran bubifrizurát vá­gatott.

Azt hinnénk, a teremtés koronái örülnek annak, hogy Éva lányai öntudatra ébrednek, de éppen ellenkezőleg. A férfiak mintha megriadnának ettől, és visszasírnák az előző korok passzív, pirulós leánykáit, akik már attól lesütötték a szemüket, ha egy snájdig úr megpödörte a bajuszát.

Ezzel együtt viszont elkezdődik a nemek csatája, amelyben máig sem köttetett fegyverszünet…

Roham a cselédlányért

Hogy milyen keserves lehetett 1919 után egy cselédlány élete, arról Kosztolányi Dezső hű képet fest híres regényében, az Édes Annában. A valóság másik fele sem volt derűsebb: a Trianon utáni országban mindenkinek része lehetett a nyomorúságban, általánosnak számított az éhezés, az élelmiszerhiány.

A bűnügyi rovatok arról cikkeztek épp száz éve, hogy Pesten két fiatal lány azért gyilkolt meg egy ismert jósnőt, hogy kifoszthassák a kamráját, amit az ügyfelek töltöttek meg ennivalóval. „A jóslást élelmiszerekkel fizették, hatalmas csomagokban hordták Gömb utcai lakására a lisztet, cukrot, sót, babot, krumplit, szalonnát, zsírt, és a jósnő a szellemek kibékítésére is élelmiszert követelt” – írta a Hétfői Napló.

A nagyságák pedig azért küzdöttek, hogy legalább a látszatot fenntartsák. A korabeli lapok szerint valósággal hajba kaptak a szakácsnőkért és mindenes­lányokért, egymásra licitáltak a bérekben, ugyanis személyzet nélkül a kényelmes, úri életnek befellegzett. A ház asszonya maga sikálhatott.

Így a szerencsésebb Édes Annák válogathattak, hogy melyik családhoz szegődnek el, s mennyi kimenőre tartanak igényt, hogy az udvarlójukkal is találkozhassanak.