Olyan ez a mesterség, mint a meditáció

Nemrégiben egy palóc túrán az idegenvezetőnk a nógrádi falucska, Vanyarc egyik apró házához kalauzolt: benne kiállítás. Kiderült, hogy a helyi tojáspatkoló hölgy műhelyével szeretett volna büszkélkedni. No, ez is olyan hobbi, ami angyali türelmet kíván – állapítottam meg magamban.

Eszembe jutott az erdélyi csalimese, amiben a gőgös bolha elment a kovácshoz, és kérte, patkolja már meg. A mesebeli mesternek persze ez sem volt nagy kihívás. Kíváncsian nézelődni kezdtem: emitt egy szeplős pulykatojás, a másikat tyúk, a harmadikat talán nyári lúd tojta.

Nem is a tárgyak ragadtak meg először, hanem a fiatal nő arca, a maga csendes szépségével. Kérdeztem tőle valamit, s úgy beszélt, mint aki ezerszer átgondolt mindent, és tudja: ahogyan a mozdulatokban, úgy a szavakban sem hibázhat. Nála nincs fölösleges szó, miként fölös mozdulat sincs.

Mesélte, hogy az édesanyja, Ferenczi Éva Mária csodálkozott rá először a tojáspatkolásra. Egy szobi kovácsmestert nyaggatott érte, tanítsa meg rá, s a férfi hasztalanul próbálta elhessegetni, mondván, az asszonyok csak menjenek írókázni, az a nekik való foglalatosság.

Boglárka már az édesanyjától leste el a fogásokat, miként a tűzhely mellett sertepertélő fruska megtanul főzni. Az eredetileg pesti leány a családdal költözött a faluba, ahol a hömpölygő Duna helyett keskeny patak szeli ketté a települést. Addigra elege lett neki is a nyüzsgésből.

A tagbaszakadt kovácsmesterek hajdan az ügyességüket fitogtatták azzal, hogy megpatkolták a tojásokat. A kovácslegények ilyen vizsgamunkával rukkoltak elő, így mutatták, hogy ismerik a szakma csínját-bínját.

Igaz, régen ólommal dolgoztak, ami már nem ajánlott, mert árt az egészségnek. Mára népművészeti ággá nőtte ki magát e tevékenység, s jellemzően magyar nyelvterületen művelik. Hodnik Boglárka mélyen hiszi, hogy a patkolt tojás több pusztán virtusból készült ajándéktárgynál, ugyanis szakrális tartalmat is hordoz.

A népművészetnek – akár hímzünk, akár faragunk – nincs olyan része, amely ne hordozna többletjelentést. Kellett, hogy tartozzon hozzá tanítás is.

– Ez a munka csendességre, elmélyülésre int, a magunkra találást segíti. A tojás ugyanis mi magunk vagyunk, a patkó felfelé nyitott formája pedig a befogadást szimbolizálja. A törékenység a női minőséget, a kemény fém pedig a férfierőt adja hozzá a tárgyhoz – magyarázza Boglárka.

A tojás eleink szerint a mindenséget és a termékenységet is jelenti. (Azt már mi tesszük hozzá: az erdélyi nép úgy hiszi, a fejére állított tojásba a szerencse könnyebben belehullik, s a patkó segít megfogni azt.)

Boglárka számára olyan a patkolás, mint a meditáció. A finom szerszámokat zömmel a nevelőapja készítette, de a kiszolgált fogorvosi fúrónak is hasznát vették.

Akad olyan patkolt tojás, ami kinyitható, s aprócska templomot rejt. Afféle belső templomot. Van olyan is, ami két esztendeig készült, de alkotója nem idegeskedett. Hiszi, hogy minden akkor készül el, amikor rendelt ideje van.

Később vanyarci vendéglátóinktól megtudtam, hogy a különös kisugárzású nő elveszítette az édesanyját, aki így már nem élhette meg, hogy a falujában a míves tojásokból berendezzék a régóta tervezgetett múzeumot.

A lánya, aki éveken át arra összpontosított, hogy mozdulatait a törékeny héjhoz igazítsa, bölcsességet is tanult.

Tudja, az élet nem szólhat pusztán az akarásról. Ha egy tojáshéj meg akar repedni, az ellen semmit sem tehetünk.