Összhang tanár és diákjai közt

A fiúk a képernyőn látható adatok alapján már javában számolgatták a normálvektorokat, amikor bekapcsolódtam az órába.

– Ezt nem kell megtanulni, benne van a függvénytáblázatban, az a fontos, hogy a megoldási eljárásokkal tisztában legyetek – mondta a tanár úr, aki már korábban elárulta nekem, hogy a kooperatív megoldásokat szereti, és örül annak, hogy a tanítványai egymást segítve, közösen jönnek rá a megoldásra a képernyők előtt, és csak akkor mennek tovább az adott tananyagrésszel, ha az már mindenki számára világos.

Azt is elmondta, hogy mivel a diákok otthon minden segédeszközt használhatnak, ezért most a dolgozatíráskor szigorúbbak a követelmények és magasabbak a ponthatárok.

– Úgy tűnik, hogy a tanítvá­nyaim nem élnek vissza a helyzettel. Sosem örültem még annyira hibáknak, mint most, mert ez mutatja, hogy valóban saját kútfőből dolgoznak. Az egyik gyereknél rá is kérdeztem, hogy dolgozatírás közben miért nem nézte meg, amit előző órán jegyzetelt.

Azt válaszolta: ha az iskolai dolgozatnál nem lehet belenézni a füzetbe, akkor szerinte most sem – tájékoztatott a digitális számonkérés módjáról a tanár.

Természetesen a fiúkat is megkérdeztem erről:

– Megpróbálunk becsületesek maradni – jött a korrekt válasz. Az is érdekelt, miként élik meg, hogy nem járhatnak iskolába és csak a virtuális térben találkozhatnak egymással. – Felemás érzés így tanulni – mondta Gergő, és hozzátette, hogy hiányoznak a haverok, az egymás közti hülyéskedések.

A bezártságot is nehezen viselik: – Igyekszem minél több időt tölteni a kertben a szabad levegőn – mesélte Tamás, és nevetve megállapították azt is, hogy nehéz megoldani a másfél méteres távolságtartást a barátnőjüktől.

A Budapesti Gépészeti Szakképzési Centrum Fáy András Közlekedésgépészeti, Műszaki Szakgimná­ziuma 11. b osztályának tanulóit nem feszélyezte matematikatanáruk jelenléte, felszabadultan társalogtak velem, érezni lehetett a köztük lévő bizalmat és összhangot.

Kiderült, hogy a matematikán kívül is sokat beszélgetnek, a tanár úr szereti inspirálni a tanítványait. Így nem ért meglepetésként, amikor megkérdezte a fiatalokat: szerintük létezik-e lehetetlen cél, vagy minden elérhető, ha kitartóan küzdünk érte?

A fiúk zöme úgy vélte, hogy nincs lehetetlen. Ezek után hangzott el a kérdés: vajon 165 méterről el lehet-e találni nyílvesszővel egy focilabdát? Igen – vélték a fiúk. Egy teniszlabdát? Erre már egy-két nem is elhangzott.

És a golfpályán az ilyen távolságról kilőtt nyílvessző segítségével a földön lévő hagymát meglökve belegurítani az onnan jó harminc centire lévő zászlótartó lyukba? A tanár úr levetítette hazánk íjászvilágbajnokának, Fehér Farkas – Mónus József – pár perces videóját, amely igazolja, hogy ez igenis lehetséges.

– Szorgalmas gyakorlással, kitartással és akarattal bármelyik célotokat elérhetitek ti is – hangzott a pedagógus biztatása. Aztán megnéztük még Presser Gábor Neked írom a dalt című szerzeményének közösségi feldolgozott változatát, és tapsoltunk mindazoknak, akik értünk dolgoznak. Én meg magamban a tanár úrnak.

Miután elbúcsúztam az osztálytól, megkérdeztem, hogy a pedagógusoknak milyen kihívásokkal kell megküzdenie a digitális tanítás során.

– Nem ismerem a digitális oktatás pontos meghatározását, de úgy vélem, hogy ebben a hirtelen jött rendkívüli helyzetben a kollégák többsége hagyományos tananyagot tanít digitális eszközökkel.

Ha valaha áttérünk a valódi digitális oktatásra, akkor majd ki kell találni és kidolgozni hozzá a tananyagokat, módszereket. Ez nem a gyakorló tanárok feladata, ehhez szakemberek kellenek, akik teljes munkaidejükben ezzel foglalkoznak. Persze nem árt, ha van köztük olyan tanár, aki tanított már iskolában.

A digitális tananyagot máshogyan kell oktatni, mint a hagyományosat. De ez azt is jelentheti, hogy meg kell szabadulnunk a sztereotípiától, miszerint a pedagógus csak akkor dolgozik, ha heti 32 órát adminisztrálható módon a munkahelyén tölt, hiszen az aktuális oktatási anyag összeállítása előkészítő munkát igényel, a tanár tehát ekkor is dolgozik.

Reményeim szerint ez a járvány erre mindenkit megtanít – mondta a jövő digitális oktatásáról Géczy tanár úr, és hozzátette: továbbra is az a legfontosabb, hogy a tanítványokat akár az iskolapadban, akár otthon, a képernyők elé ültetve oktatni és nevelni is kell.

– Ezek a mai gyerekek olyanok, amilyenek, nem lehet őket lecserélni, a figyelmüket kell megragadni, az igényeikhez szükséges alkalmazkodni. Régen az írásvetítő volt a tanár szaktudásának csúcsa. Ma ezt a szerepet a digitális eszközök töltik be.

Előnye, hogy a használatukkal jó vázlatok készíthetők, tele figyelemfelhívó ábrákkal, film- és hangbejátszásokkal. De figyelni kell az arányokra: az órán akár egyetlen kattintással 40 diát is le lehetne vetíteni, ám diák legyen a talpán, aki ezt követni tudja, és a tömény lexikális tudást a következő órára memorizálni is képes.

Én nem is szoktam sokat írni, inkább a közös feladatmegoldásra koncentrálok – mesélt elveiről Géczy János, és azt is elárulta, hogyan került a „hagyma az asztalra”.

– Tudom, hogy ebből a helyzetből csak együtt lábalhatunk ki, és azt is tudom, hogy a diákjaimnak a körülmények ellenére fel kell készülniük az érettségire.

De mivel mindenkinek új ez a helyzet, igyekszem oldani a szorongásukat és izgalmassá tenni a digitális órákat, hiszen a normál tanórákon is törekszem érdekes történetekkel fenntartani a figyelmüket.

Szabadidőmben történelmi regényeket írok, így kerültem kapcsolatba Fehér Farkassal, aki a teljesítményével bármely fiatal fiúnak példaképe lehet.