(Tanár)közösség a (gyermek)közösségért

– Ennek a gyönyörű kislánynak a három testvére is hozzánk járt. Egyik reggel az iskola mellett ölték meg az apjukat. Itt mondták meg a gyerekeknek, mi történt. Mellette egy vietnami kislány, a nevére már nem emlékszem, igazi művésznő volt, csodálatos kézműves dolgokat csinált. Hatosztályos gimnáziumban tanult tovább.

Alatta az a két fiú: nagyon jó barátok voltak. Amelyik baseballsapkában pózol, igen vagány, kemény srác, a mögötte álló szemüveges visszahúzódó, csendesebb alkat – Stenczinger Csillával a Losonci Téri Általános Iskolában (LOSI) pásztázzuk a falon függő fotókat.

Arcok, sorsok, egyik sem hétköznapi. A képek fölötti polcokon rengeteg kupa, díj, az itt tanuló diákok szerezték. Az igazgatónő büszkeséggel mutatja az elismeréseket, lám-lám, mire képesek ezek a gyerekek.

Kevesen gondolnák, hiszen a főváros VIII. kerületében vagyunk, az itt tanuló négyszáz gyerek többsége sajátos szocio-kulturális környezetből érkezik. Magas a cigány tanulók létszáma, a szülők egyharmadának alapfokú végzettsége van, a családok lakáskörülménye, anyagi helyzete átlag alatti.

Száztizennégy gyerek beilleszkedési, tanulási és magatartási problémával küzd, 34-en sajátos nevelési igényűek (SNI). Magyar iskolák között magas a migráns tanulók aránya is, tíz országból 64 olyan gyereket integrálnak, akik a magyart mint idegen nyelvet tanulják és használják.

– Menjünk, nézzünk be pár órára – invitál az igazgatónő, és elindulunk a szokatlanul hangulatos iskolában. A falak tele vannak dekorációval, az ajtókat tetőtől talpig vidám, színes festmények borítják. Az egyiken az égig érő paszuly, a másikon Süsü, a sárkány, de a gyerekek fantáziája is megelevenedik egy-egy ajtón.

– Az elsőt az egyik rajztanár festette, a többit a gyerekek. A kényszer szülte ezt a megoldást, rohadtak a nyílászárók, furnérlemezeket ragasztottunk mindegyikre. A gyerekek megcsinálják a képek kicsinyített mását, aztán méretarányosan ráfestik az ajtókra, mosható festékkel.

Benyitunk az első terembe, éppen néptáncóra van.

– Jobbra kettő, balra kettő – hangzik az instrukció, és szinte egyszerre lép mindenki a magyar dallamokra. Kínai, vietnami, szír, pakisztáni és magyar gyerekek, itt mindenki egyenlő.

– Ha megnézzük az interneten egy-két gyerek szülővárosát, hogy honnan jöttek, csak a szőnyegbombázás pusztító nyomait látjuk – meséli Stenczinger Csilla, majd rámutat egy mozgásában erősen korlátozott közel-keleti fiúcskára. Édesapja nyugaton dolgozik, onnan támogatja a családot, arra várnak, hogy egyesítsék őket. Hogy hol, azt senki nem tudja.

Ballagunk tovább, pár teremmel arrébb éppen sakkszakkör van. Első osztályban kötelező „tananyag” a sakk, a szakkörbe a kiemelkedő diákok járnak. Az alsós lánycsapat bejutott az országos versenyre, most készülnek Zoli bácsival a nagy megmérettetésre.

Dia mutatja a többieknek, hogy kell lépni a huszárral, ő az egyik legügyesebb versenyző. Szülei Vietnamból jöttek, ő már itt született, tökéletesen beszél magyarul. Egy erősen sajátos nevelési igényű (SNI-s) fiú és egy hallássérült lány is jár a szakkörbe, ők is nagyon ügyesek, feszülten koncentrálnak a sakktáblájuk előtt, mi legyen a következő lépés.

Pár teremmel arrébb az ötödikeseknek van technikaórájuk, a gyerekek egy darab zsírkővel és egy reszelővel a kezükben keményen dolgoznak. Száll a por a levegőben, mindenkin kötény van, de az arcokon megül a szürke por. – Ez egy talizmán lesz. Én választottam a mintát egy füzetből. Lyuk is van rajta, áthúzunk azon egy bőrt és a nyakamba akasztom.

Szerencsét hoz – mondja az egyik fiú vidáman, és máris a helyére siet, hogy megmutassa a többieknek a kész alkotást.

–Szívet csinálok, de nagyon nehéz a felső részét megreszelni. Nem baj, nem adom fel – ezt már az egyik lány magyarázza, és elszántan dolgozik tovább.

Klári néni, a tanárnő mindig fotózza a gyerekeket, papírkép lesz mindből, aminek fából keretet készítenek, és hazavihetik emlékbe. Az év végi, utolsó technikaórákon mindig ugyanaz a feladat, a munkapadokat lecsiszolják a felsősök, majd le is lakkozzák, hogy szeptemberben tisztán várja a tanulókat. A falon egy Szabó Lőrinc-vers lóg, a címe Ima a gyermekekért. „Fák, csillagok, állatok és kövek/szeressétek a gyermekeimet.”

A LOSI az 1980-as években azért épült a lakótelep közepére, hogy az ideköltöző fiatal szülők gyerekeinek legyen rendes iskolájuk. A gyerekek közben felnőttek, elköltöztek, a kerület több iskolája bezárt, sokan ide jöttek tanulni. Szaporodtak a kudarcok, a pedagógusoknál a szokatlan kihívások, a gyerekeknél pedig az új hely és az új elvárások miatt.

Tíz évvel ezelőtt támogató jelent meg a LOSI életében: a Rotary Club Budapest-Margitsziget. A csaknem 115 éves Rotary olyan világszervezet, amelyben különböző foglalkozású emberek vállalnak humanitárius szolgálatot, arra törekednek, hogy a világban terjedjen a megértés és a jó szándék.

A szervezet mindenki számára nyitott, függetlenül bőrszíntől, hittől, vallástól, nemtől. Politikától mentes, nem támogat politikai pártokat, irányzatokat, és nem fogad el tőlük semmiféle támogatást. A margitszigetieknek köszönhetően a LOSI-ban a balesetveszélyes udvari betont gumiburkolatra cserélték, homokozót építettek, támogatták a nyári táborokat, több téli programot, karácsonyi ünnepséget és koncerteket szerveztek az iskolában.

– Fogadott gyermekei vagyunk a margitszigeti Rotarynak – mondja Sten­czinger Csilla, és mesélni kezd 2014-ről, amikor új szintre emelkedett az együttműködés. A LOSI-ban bevezették a Komplex Instrukciós Programot (KIP), amelyet a kaliforniai Stanford Egyetem fejlesztett ki. A világ több országában alkalmazzák hatékonyan a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatására.

– A hangsúly a csoportmunkán van, mindenkinek fontos szerep jut. A gyerekek többféle intelligenciát, kompetenciát alkalmazhatnak a foglalkozásokon, rossz válasz nincs, csak változatos ötletek. A csoportban kiosztott szerepek erősítik a gyerekek kommunikációját, feladattudatát, ösztönzik őket arra, hogy egymásra figyeljenek, egymástól is tanuljanak.

A közösségben bármilyen okból marginalizálódott tanulókat be lehet vonni a tanulásba, a lényeg, hogy mindenkinek van sikerélménye, ami nélkülözhetetlen a motivációhoz – mondja az igazgatónő, aki tíz kollégájával az elsők között végezte el azt a képzést, amely a feltétele annak, hogy a KIP-módszerrel taníthassanak.

Hat évvel ezelőtt ők voltak azok, akik változni és változtatni akartak, és erre sem időt, sem energiát nem sajnáltak.

A következő évben még húsz LOSI-s tanár végezte el a képzést, mert látták a többieknél, hogy valamit nagyon tudnak.

– Segítettük őket, azt éreztem, hogy a pedagógusok közé visszatért az alkotói értelmiségi lét. Elkezdtük másképpen látni a szakmánkat és a gyerekeket is – mondja Stenczinger Csilla, majd Oláh Frida is bekapcsolódik a beszélgetésbe. Másfél éve tanít az iskolában magyart, már a középiskolában tudta, hogy nehéz sorsú gyerekeket szeretne oktatni.

– Félig cigány vagyok, igaz, soha nem ért megkülönböztetés. De csak azért, mert világos a bőröm. Ha sötétebb lenne, nem valószínű, hogy megúsztam volna. Ennyin múlik. Az első fél évben sokat gondolkodtam, hogy maradjak-e, alig voltam idősebb, mint pár itt tanuló diák, eszköztelennek éreztem magam.

Aztán egy kolléganőm mentorálásával megtanultam a KIP-et. A módszer jelmondata, hogy mindenki jó valamiben, és ezt a jót kell a felszínre hozni. A frontális oktatás a múlté, ma már nem megy, hogy a tanár kiáll az osztály elé, elmondja a tutit, a gyerekek meghallgatják, és vége az órának.

Nem lehet életidegen dolgokat oktatni, a digitális eszközöket is be kell vinni a tanításba. A másfél év alatt egyetlen szülő volt a fogadóórámon. Ezeknek a gyerekeknek nincs technikájuk az agresszió kezelésére, nem tanulnak meg logikusan gondolkodni. De egy pedagógusnak tudnia kell, hogy nem ők tehetnek róla.

A tanítási órák egyötödében van KIP-es oktatás, az egyik ötödikes osztály a „Jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint” feladattal dolgozik. A gyerekek négyfős csapatokban ülnek az asztalok körül, mindegyiknek más a feladata: pénzt kell tervezni, összeállítani 12 ezer forintból egy hétvégi bevásárlást egy családnak, interjút készíteni a pénz születéséről.

Minden asztalnál, minden diáknak meghatározott szerepe van: a „kistanár” irányítja a munkát, az „anyagfelelős” gondoskodik a szükséges eszközökről, az „írnok” önti szöveges formába a megoldást, amit a „beszámoló” mutat be az osztálynak. Izgatottan készülnek a megoldások, mindenkire szükség van ahhoz, hogy eredményes legyen a munkájuk.

Az előadások végén a tanár több kérdést is feltesz a diákoknak: hogyan érezték magukat a feladat során, egyénenként ki milyen mértékben járult hozzá, hogy eredményes legyen a csapat munkája, melyik csoport megoldása tetszett a legjobban. A tanár megdicséri a gyerekeket, és megköszöni a munkájukat, mindezt a táblára is felírja.

A LOSI kézzelfogható eredményeket tud felmutatni a módszernek köszönhetően, jobbak a tanulmányi és a továbbtanulási mutatók, csökkent az agresszió, egyértelműen motiváltabbak a gyerekek, mint korábban, az iskola öt éve elnyerte a „Minősített referenciaintézmény” címet. A Rotary Club Budapest Margitsziget tagjai rendszeresen bejárnak a tanórákra, igazolva látják, hogy jó helyre kerül a támogatásuk.

Éppen ezért nem álltak meg a LOSI-nál, széles körű hazai és nemzetközi összefogást indítottak, ennek köszönhetően 75 343 dollárt gyűjtöttek össze arra, hogy négy általános iskolában megkezdődhessen 55 pedagógus képzése. A bajai, a szentendrei, a csepeli és a nyírteleki tanárok már elkezdtek tanulni, hogy minél hamarabb alkalmazhassák a KIP-et.

A képzési struktúrát a LOSI pedagógusai tartják, amelyre alaposan felkészültek, elméleti és gyakorlati tudásukat megosztják a többi kollégával.

– Persze nem úgy kell elképzelni az életünket, mint a hollywoodi filmekben, ahol megjelenik a harlemi iskolában az elszánt tanár, és pár hónap múlva nemcsak a diákok, hanem a szüleik is együttműködőbbek, motiváltabbak lesznek, és gyökeresen megváltozik az életük.

Kemény munka minden egyes nap, de ha már pedagógusok vagyunk, csak így érdemes csinálni. A gyerekek és magunk miatt is.