Történetek a világ növényeiről

Hajdanán a rizs vadon termett, a kalászok bőségesen ontották magukból a rizsszemeket, melyek alma nagyságúra nőttek. Sok dolga nem akadt velük az embereknek, hiszen maguktól begurultak az éléskamrákba. Viszont a fogadásukra ki kellett takarítani a házat.

Az egyik faluban élő lusta asszony addig halogatta a sepregetést, mígnem begördültek az udvarára az első szemek. Amikor ezt meglátta, hirtelen haragra gerjedt, és a seprűjével rácsapott az első rizsszemre, mire az ezer darabra tört.

A mögötte guruló társainak nem tetszett a fogadtatás, kijelentették, hogy attól kezdve dolgozzanak csak meg értük az emberek, akkor jobban megbecsülik őket. Ezért jár olyan fáradságos munkával a termés betakarítása.

Délkelet-Ázsiában legalább ötezer éve termesztik a rizst. Világszerte az egyik legfontosabb kultúrnövény, az emberiség 60 százalékának fő tápláléka – kezdi a rizsről szóló leírását Fráter Erzsébet botanikus, az Ökológiai Kutatóintézet Ökológiai és Botanikai Intézetének tudományos munkatársa, a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert gyűjteménykezelője.

A világ számos egzotikus országában járt már tanulmányúton, egyebek mellett a hagyományos és népi kultúrnövények történetével, nevelésével és felhasználásával, a Kárpát-medence történeti kertjeivel foglalkozik.

Évek óta gyűjti a növényes meséket, melyeket botanikai jegyzetekkel ellátva eddig két könyvben adott közre (Mesés növények, növényes mesék; Erzsébet királyné esete a rozmaringgal), de bemutatta már a Biblia növényeit, s elkalauzolta az olvasót egzotikus piacokra is.

A földkerekség meséinek tartalmát, illetve szereplőit vizsgálva nem nehéz megállapítani, hogy sokkal több van azokból, melyekben állatok szerepelnek. A magyarság eredetmondáiban, legendáiban például a csodaszarvas, a turul jelenik meg, a népmesékben pedig legtöbbször a farkas, a medve, a nyúl a főszereplő.

Mindazonáltal találkozhatunk szentként tisztelt, gyakran nemzeti szimbólummá magasztosult növényfajokkal is, melyek sokat jelentenek az emberi kultúra számára. Elég csak az égig érő fát vagy füvet említeni, aminek szimbolikus ér­telme, hogy valami nagyon magas.

Ha a botanikust kérdezzük, tud említeni két-három méterre növő fűfajtát, de a hétköznapi szóhasználatban az égig érő fű hallatán nem arra szoktunk asszociálni, hanem inkább szinonim vonatkozására, a magasságra. Az életfa jelképpel kapcsolatban is nehéz konkrétan megnevezni egy növényt, hiszen általában elvonatkoztatott, stilizált ábrázolásról van szó.

Hallatlanul gazdag és sokszínű a növényes mesék kincsestára. Alig akad olyan nép, amelynek meséiben, mondáiban, mítoszaiban ne jelennének meg az ember természetes életterei, erdők, mezők, puszták, sivatagok, hegyek, s az ott fellelhető táplálékul szolgáló növények vagy egzotikus ritkaságok.

Szent László füve

Szent László királyunk idején rettenetes pestisjárvány tombolt az országban. A „fekete halál” a középkor legrettegettebb betegsége volt, hihetetlenül gyorsan terjedt, számolatlanul szedte áldozatait. Nem ismertek rá gyógymódot, a menekvést egyedül Isten kegyelmében látták. Szent László is hozzá fohászkodott. Az álmában megjelenő angyal azt mondta neki, íjával lőjön ki felfelé egy nyilat, s az a növény lesz a pestis ellen hatásos, amelyiket a nyila estében eltalál. A nyílvessző egy keresztesfű tövébe fúródott, ami azután a király szenvedő alattvalóit megszabadította a dögvésztől.

A mediterrán világban az olajfa, a pálma, a szőlő, a füge, más régiókban pedig a rizs, a dohány, a bab, a kukorica, a krumpli is megragadta már az ember képzeletvilágát, amiben legtöbbször népmeseként vagy eredetmondaként él tovább.

Fráter Erzsébet kedvenc meséit említi, például az apró szemű rizs, az egyiptomi tündérrózsa, az ördögadta dohány eredetének történetét, vagy a fejtetőre állított fával, a gránátalmával, a tavaszi hériccsel kapcsolatos históriát.

A fejtetőre állított fa

Valahol a távoli Afrikában, a busmanok földjén a világ teremtésekor a Nagy Szellem minden állatnak saját fát ajándékozott. Csak a hiéna nem kapott semmit. A Nagy Szellem azt kérte tőle, viselkedjen rendesen, holott jól tudta, hogy a gonosz természeten nehéz változtatni. Megszánta hát a hiénát és nekiadta az utolsó facsemetét, egy baobabot. A hiéna dühbe gurult és elhajította a fácskát, ami fejjel lefelé ért földet. Azóta ez a növény évente csak egyszer növeszt levelet, a fennmaradó időben pedig úgy néz ki, mintha az ágai helyett a gyökerei meredeznének az ég felé.