Az isteni erő, ami segít talpra állni

– Soha nem értettem, miért bántják egymást az emberek, mindig megütköztem mások rosszindulatát látva. Még kisiskolás voltam, amikor már hetente egyszer-kétszer bevásároltam az utcánkban lakó néninek, akinek a lánya Pestre költözött.

Nekem ez természetes volt – emlékszik vissza az ötvenes évekre Molnár Imréné, vagy ahogyan mindenki szólítja, Anci néni. Édesapja korán meghalt, édesanyja egyedül nevelte két gyerekét egy Tolna megyei kis faluban, Fácánkerten. Nem volt könnyű, a kitelepítést megsínylette az ő családjuk is.

Anci néni hétévesen már besegített a ház körüli teendőkbe, odaállt a sparhelt mellé is, hogy megtanuljon főzni. Az általános iskola után elektroműszerésznek tanult, de mire végzett, éppen megszűnt a gyár, ahol elhelyezkedhetett volna. Kitanulta a darusszakmát, egy év alatt letette a vizsgát.

Férjhez ment, született egy fia és egy lánya, de a házassága nem működött, elvált a férjétől. 1979-ben már a paksi erőműnél dolgozott.

– Amikor a 360 tonnás nehézkikötői daruval kinyúltam a Duna fölé, hogy az uszályokról leemeljem az óriási tartályokat, majd átrakjam egy teherautóra, az mindig hatalmas élményt jelentett. Miután a gépházba kerültem, ott már csak 125 tonnás darukkal dolgoztam.

Nagyon jó volt a kollektíva, a mi brigádunk végezte a legtöbb társadalmi munkát. A mai napig évente összegyűlünk – meséli Anci néni, aki még aktívabb lett, miután nyugdíjba ment.

Látásból ismerte Paks szegényeit és hajléktalanjait, 2001 karácsonyán aztán gondolt egyet, sütött egy halom süteményt, celofánba rakta, masnival átkötötte mindet, majd felpattant a biciklijére, és kivitte a város főterére.

– Sokan közülük korábban a tée­szekben dolgoztak, a mezőgazdaságban vagy a varrodában, aztán nem kellettek már sehová. Több férfi a válása után került az utcára, senki nem önszántából él hajlék nélkül. Időnként főztem meleg ételt, forró teát vittem nekik, hogy ne fagyjanak meg.

Lett két segítőm, hasonló korúak, mint én, és a városban is egyre többen álltak mellénk, így született meg az Önzetlenül Segítők Paks Nonprofit Alapítvány. Évek óta minden kedden meleg ételt osztunk, csütörtökönként pedig tartós élelmiszert. Negyven gyerekes családnak segítünk rendszeresen, és közel ennyi nyugdíjasnak, akad közöttük olyan is, aki írni, olvasni sem tud.

A legtöbbjüknek van hol laknia, de mi­után kifizetik a villany- és vízszámlát, már semmire nem marad pénzük. Húsz évvel ezelőtt bizakodóbbak voltak a nehéz sorsú emberek, hogy lesz majd jobb is, most a legtöbbjük teljesen reményvesztett.

Bartha József helyi vállalkozó felajánlott az alapítványnak egy épületet, ahol meleg ételt főzhetnek. Ez lett a Segítők Háza. S mert Anci néni nagyot álmodott, beszereztek egy szövőszéket meg egy varrógépet is, ezeken tanították a nőknek, mi fán terem a szövés és a varrás, hogyan kell megstoppolni a zoknit, és főzőtanfolyamokat is szerveztek.

Előadókat és pszichológusokat hívtak, hogy lelki támogatást adjanak és tanácsokat ahhoz, hogyan lehet méltósággal megélni a szegénységet. – Aki tudja az apró fortélyokat, miként lehet megetetni egy családot heti pár ezer forintból, hogy kell tojás nélkül tésztát gyúrni, hús nélkül jóllakatni a gyerekeit, annak visszajön az önbecsülése. Mert biztosan áll a lábán, van tudás a tarsolyában, amihez nyúlhat.

A szegénység nem szégyen. Havi 141 ezer forint a nyugdíjam, de sokszor nyúlok a zsebembe, ha másoknak kell. Szerencsére rengeteg támogatónk akad, az iszapkatasztrófa idején 9 kamionnyi ruhát és bútort vittünk Edelénybe. Boltok, őstermelők, magánszemélyek is mellettünk állnak, a paksi emberek nagyon segítőkészek.

A Segítők Házát lassan kinőjük, ezért is kellett felfüggesztenünk a tanfolyamokat, mert már nem férünk oda a szövőszékhez – idézi fel Anci néni, és annak különösen örül, hogy a fiatalabb rászorulók közül is vannak páran, akik segítenek nekik a pakolásban, a hurcolkodásban.

– Azt sem akartam elhinni, hogy jelöltek, nem azt, hogy megkaptam a díjat. Nagyon boldog voltam – mondja Anci néni szerényen, amikor arról kérdezem, mit szólt ahhoz, hogy az Év önkéntese elismerésben részesült a Jószolgálat-díj közönségszavazata alapján, amit a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány ad át az arra érdemeseknek.

– Két éve Paks városától kaptam meg a Tisztes Polgár címet, de a legnagyobb sikernek mégis azt érzem, hogy a gyerekeim is lelkes segítők, adományozók lettek. Nem járok templomba, de hiszek az isteni támogatásban. Hiszem, hogy van felettünk egy erő, amelyik segít talpra állni. Minden helyzetben.