Isten gyermekei vagyunk

– Szerencsére a koronavírus-veszély már csökkent, enyhültek a korlátozások – tisztes távolságban, de személyesen beszélgetünk. Hogyan élték meg az elmúlt időszakot?

– Minden embert, így a papokat is váratlanul érte a világjárvány. Érdekes, hogy éppen az idősek nem féltek, akiket leginkább védeni akartunk; ezt a háború után felnőtt generációt a nehézségek lelkileg erősebbé tették. A papok többsége próbált online misézéssel kapcsolatban maradni a hívekkel, ami azért nehéz, mert a mi liturgiánk erejét a személyes együttlét és a szentáldozáshoz járulás adja.

Én egyébként azt az álláspontot képviseltem, hogy – bár a híveket felmentettük a vasárnapi szentmise látogatásának kötelezettsége alól – ilyenkor a templomokat nem szabad bezárni, mert ott egészen biztosan lelkileg megerősödést kapnak a betérők, a liturgiát pedig meg lehet szervezni a fertőzésveszély minimalizálásával. Néhány hívő élt is a lehetőséggel.

Bár már enyhült a veszélyhelyzet, a templomlátogatás mindenkinek az egyéni döntése, tiszteletben kell tartani mások félelmeit.

– Az egész világra kiterjedő pandémia idején magyarázatot, válaszokat keresünk: miért történt mindez?!

– Azt világosan kell látnunk: a járvány nem Isten büntetése. Ez az Isten mivoltával ellentétes lenne. Isten a jóság, a szeretet, nem akar rosszat az embernek. Sokkal inkább el kell gondolkodnunk azon, amit Máté Péter az egyik slágerében énekelt: „Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.”

Nem Isten büntet, viszont ha Isten és a természet rendjét megszegjük, abból szükségszerűen szenvedés következik. Ha a környezetünket, vizeinket szennyezzük, a saját életfeltételeinket is rongáljuk. A mai ember a tudomány és a technika fejlődésével mindenre képesnek, sérthetetlennek érezte magát, és lám, egy parányi vírus milyen pusztítást végzett köztünk.

– Vagyis magunkban kell keresni a hibát?

– Mindenképpen. Babits Mihály írja a Zsoltár gyermekhangra című versében: „Kard ha csörren, vér ha csobban, / csak az ember vétkes abban.” Ez a pandémia remélhetőleg rákényszerít sokakat, hogy kezdjenek el végre gondolkodni azon: miért élünk, mi az emberi életünk boldogító ereje?

Biztosan nem a pénz, az üzlet, a befolyás, ami – láthattuk most – pillanatok alatt bedőlhet. Vannak sokkal szilárdabb építőkövek: a család, a szeretet, valamint egymás támogatása.

– Gyengítette vagy erősítette a vallásos emberek hitét a világjárvány?

– A „vallatás” most fog következni, a járvány enyhülésével, elmúltával. Nagyon különböző vélemények vannak, még én sem tudom, melyiket merjem teljes mellszélességgel felvállalni. Akinek nem elég erős a hite, az kételkedni kezd egy nehéz helyzetben: hol van ilyenkor a gondviselő Isten, miért engedheti meg ezt a szenvedést?!

Az élő hitnek vannak kérdései, ezek nem elítélendők – viszont arra kell törekednünk, hogy a kételkedők a megnyugtató válaszok által hitükben megerősödjenek. A mostani vírushelyzetben is megmutatkozott a közösségek összetartó ereje; püspökként az egyik legfontosabb vágyam, hogy ezen szemlélet felé vezessem a papokat, a hit­oktatókat, a segítőimet.

– Ön szerint tehát az egyház ne szorítkozzon a templom falai közé?

– Nem jó az embernek egyedül lenni; ezt a Szentírás első lapjairól már tudjuk, és ez nem csak a férfi-nő kapcsolatra értendő. Az ember közösségre lett teremtve, mindenkinek szüksége van társakra. A mai ember hajlamos az egoizmusra, a bezárkózásra, ugyanakkor szenved a magánytól, csak nem tudja, hogyan és merre nyisson.

Az egyháznak az a küldetése, hogy életkortól, életállapottól, nemtől, hivatástól függetlenül minden emberhez elvigye az örömhírt: Isten gyermekei vagyunk. Az egyház keretein belül szerveződő kis közösségeket csakis az különbözteti meg másoktól, hogy nem egy világi, anyagi cél motiválja, hanem mi egymást segítjük az üdvösség útján, abban, hogy jobban megismerjük Isten kinyilatkoztatását.

Ferenc pápa sokszor hangoztatja: az egyház a családok családja, az egyének alkotnak kisebb-nagyobb közösségeket, családokat, és ezekből épül fel az egyház. Ez biztosítja az ember boldogságát és az egyház erősödését.

– Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelére és áradására emlékezünk. Milyen üzenetet tolmácsol felénk az ünnepvárás idején?

– Meggyőződésem, hogy ha a Szentlélek ajándékaival (igazság, jóság, szeretet) élnénk, egészen biztosan kevesebb lenne a világban az ellenségeskedés, a gyűlölködés, a szeretetlenség. Jézus a mennybe menetele előtt megígérte az apostoloknak, hogy elküldi a Szentlelket; ő a harmadik isteni személy.

Minden imádságunkban a Szentháromságot dicsőítjük, mert azt szeretnénk, hogy a mi életünkben is a Lélek tevékenykedhessen, hogy felismerjük Jézus evangéliumának üzenetét. Ennek az értékrendnek a középpontjában a szeretet áll: az Isten- és az emberszeretet, ezek egymás nélkül nem létezhetnek. Kihívás ez mindnyájunk számára, mert nemegyszer a magunk gyengeségeit, hiányosságait, bűneit is le kell győzni.

– A koronavírus-veszély miatt későbbre halasztották a hagyományos pünkösdi bérmálkozást, amikor is a fiatalok magasabb szintű kapcsolatba lépnek Istennel. Mit tapasztal, nehéz őket „megfogni” a mai információs dömpingben?

– Nem könnyű, de nem lehetetlen. Nehéz életszakaszban járnak a bérmálkozásra várók: 14-15 éves korban kikerülnek a család megtartó köréből, középiskolába mennek, sokan kollégiumba költöznek, új barátokra tesznek szert, új ingerek érik őket.

A tinédzserek gyakran gondolkodás nélkül hasonulni szeretnének ahhoz a környezethez, amelyhez tartozni kívánnak. Óriási kihívás megtalálniuk ebben az új helyzetben, hogy mi a jó, mi az igaz. Mindig azt kérem tőlük: nézd meg az életedben, hogy kiket szeretsz a legjobban, és vedd számba, hogy miért – és akkor hidd el, hogy ez az értékrend téged is szerethetővé és jóvá fog tenni. Ne az új környezetedhez igazodj, mert nem biztos, hogy az a krisztusi értékrendhez igazodik.

A mai fiatalokra oly jellemző, hogy mindent azonnal, habzsolva szeretnének megtapasztalni, megélni – tanulniuk kell a türelmet. Nemrég imádságot szerveztünk a szemináriumban, interneten keresztül szóltam a ballagókhoz, és egy hindu misztikus gondolatait is idéztem nekik: „Várj, nem áll hatalmadban kifakasztani a bimbót. Hiába rázod, hiába csapkodod, nem tudod kinyitni. Az, aki viszont ki tudja virágoztatni, csak rátekint hajnalban, és az életnedv szétárad a világban.” Ez egy intés, nem is keresztény, hanem merőben emberi alapokon.

– Az első világháborút lezáró békeszerződés értelmében a vesztes Magyarország területe a harmadára csökkent, több mint hárommillió honfitársunk került a határokon kívülre. Milyen gondolatok járnak a fejében a trianoni diktátum aláírásának 100. évfordulója előtt?

– Nem tehetünk úgy, mint a szocialista időkben, amikor tilos volt beszélni a határon túlon rekedt magyarokról. Ők is magyarok, hozzánk tartoznak. Viszont én azt is elhibázottnak érzem, ha Trianon emlegetése csupán állandó sebnyalogatássá válik. Történelmi tényként el kell fogadni a bajt, és nem keseregni azon, hogy ki a felelős és mi történhetett volna másképpen.

Menni kell tovább, és ebből a helyzetből építeni a nemzetet, összefogni és segíteni a határon túli honfitársainkat, közösségeket megteremteni és őrizni. Azt az értéket, amit a magyarság képvisel kultúrája, hite, állami berendezkedése kapcsán, próbáljuk tovább emelni. Belátom, nem könnyű megbirkózni az érzéseinkkel.

Amikor idestova tíz éve először jártam Versailles-ban, és beléptem a kastélyba, fájdalom villant fel bennem: hogy lehetett így elbánni egy nemzettel?! Ez az érzés nehezen vagy talán nem is csillapítható, mégis azt kérem, hogy ne ezzel foglalkozzunk most már, hanem kezdjünk el még emberibb módon, még magyarabbul, még igazabb keresztényként élni. A magyar nemzet összefogása ezáltal valósuljon meg.

Vész múltával múlik az önzetlenség is?

Veres András 1974-ben került a győri bencés gimnáziumba a távoli Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluból, Pócspetriből – és négy évvel ezelőtt a gondviselés visszavezette ide, azóta megyés püspökként szolgál Győrben. Gyermekkora óta világosan tudta: pap szeretne lenni. Hisz az isteni meghívásban, egri, budapesti és római tanulmányai során mély egyházszeretet alakult ki benne. Éppen a rendszerváltás idején kezdte meg papi szolgálatát, az egyház lassan a tiltott/tűrt helyett támogatott lett. „Nagy lelkesedéssel álltam a lelkipásztori munkába a hosszúra nyúlt képzési idő után. Végre pap lehettem: egy hagyományosan vallásos kisvárosban, Mezőkövesden, a hozzátartozó kis falvakkal. A római években abban a meggyőződésben éltem, hogy az emberek belső szabadságát nem lehet korlátozni, a hit és a vallás mindenkinek az egyéni döntése, ebbe az állam nem szólhat bele –ennek a gondolkodásnak a mentén igyekeztem tevékenykedni. Történelmi időket éltünk. Küzdelem árán ugyan, de egy év után megkezdtük a hitoktatást az iskolákban, elindult a cserkészet, szervezni kezdtük a katolikus óvodát és az iskola visszavételét. Fontosnak tartottam az általános iskolások hitoktatásán túl a középiskolások és a felnőttek lelki vezetését is, ezenkívül csoportot hoztam létre családosoknak; gombamódra szaporodtak a közösségek, óriási igény mutatkozott rá. A közösségek által egymást segítjük az üdvösség útján, abban, hogy jobban megismerjük Istent és az ő tanítását. Ezt a szemléletmódot kell ma is elültetnünk, megerősítenünk, továbbvinnünk.” A megyés püspök úgy véli, ilyen szabadságban régóta nem élt az Egyház Magyarországon, mint ma: az emberek szabad vallásgyakorlása mellett az Egyház részt vesz az oktatásban, a szociális ellátásban, a kulturális életben egyaránt. „Az átalakulás folyamatában vagyunk. A marxista ideológiai nevelés évtizedeken át kellőképpen belesulykolta az emberek tudatába, hogy a vallásosság az elmaradottak ópiuma. Felnőtt egy-két olyan generáció, amely ezt hozta otthonról, még a kilencvenes években is hatott ez a nézet. Ma már kevésbé. Sok ezer gyereket íratnak egyházi iskolákba, s bár közülük nem lesznek mind vallásos felnőttek, mivel a családjuk nem támogatja őket, de az alma materben magukba szívott nevelés egészen biztosan sokat hozzátesz az értékrendjükhöz.” A koronavírus-veszélyes hetekben a baj kihozta az emberekből a jót, sokkal többen adakoztak és segítettek, mint egyébként teszik. Azonban ez a jó szándék, önzetlenség a vész múltával együtt valószínűleg vissza fog állni a megszokott szintre,más katasztrófáknál is ezt láttuk – osztotta meg tapasztalatait Veres Andás, aki januárban ünnepelte püspökké szentelésének 20. évfordulóját. „Szerintem a világ,amelyben élünk, megkeményítette az emberek szívét. Gyerekkoromban vidéken azt láttam, hogy a falunk képes volt felkarolni, istápolni néhány ott élő szegény embert. Ma nincs ilyen védőháló, például a nincstelenek aluljárókban vagy hajléktalanszállón húzzák meg magukat. Nap mint nap látjuk őket, és valahogy hozzászoktunk, hogy emberek méltatlan körülmények között élnek. Ez a látvány már nem lépi át feltétlenül az emberek ingerküszöbét. Jó esetben adunk egy kis pénzt, de nem érezzük ezt a mi problémánknak. Ezért örömteli, amikor a baj, jelesül a vírusveszély áttöri az emberek ingerküszöbét, és gyorsan, nagyon bőkezűen képesek segítséget nyújtani. Ezt az áldozatkészséget kellene a mindennapokba átmenteni. Szép feladat!”