Mi lesz velünk?

Amikor az ember vívmánynak tekinti az egyneműek házasságát, és a „művészet”, a reklám eszközeivel, sőt gátlástalan nyíltsággal a homoszexualitás tömeges megélésére buzdít. Amikor megkérdőjelezni és megrendíteni kész a férfi és a női mivoltot, s ezért a kicsik megrontásától sem riad vissza.

Amikor Isten rendelését, a házasságot ósdinak, idejétmúltnak tartva csak neveti, a templomot világi rendezvények helyszínévé (kufárok házává) teszi, az Úr napját pedig „a fogyasztás templomainak” látogatásával, vásározással üli meg.

Amikor a paráznaság és az erőszak lelke özönvízszerűen árasztja el az otthonokat, hogy aztán halomra fertőzzön kicsiket és nagyokat. A bálványokban és a bálványozásban pedig nincs határ; az ember ezer és ezer tárggyal, kedvteléssel veszi körül magát, olyanokkal, amik mind ehhez a földi világhoz kötik, hogy még csak véletlenül se gondoljon rá és lássa meg a mennyeit.

Sokan úgy gondolják, a Föld az emberé. Tévednek, bolygónk a teremtő Isten tulajdona, akitől az ember felelős jogosultságot (sáfárságot) kapott, hogy „művelje és őrizze azt”. (1 Mózes 2:15)

Terméketlenné tett földek, elsivatagosodott tájak, elszennyezett tengerek, folyók tanúsítják az önző tékozlást, amelynek következményeit a természet vadjai, a vizek halai, az erdő fái, a rét virágai egyaránt nyögik. Az emberrel együtt, akit a szmog fojtogat és a hőség apaszt.

Itt tartunk most, és mi várható? Megállíthatók-e a pusztító, önpusztító folyamatok és erők? Úrrá tud-e lenni az ember a fenyegető veszedelmeken, élhető marad-e a Föld?

Ez a mostani ragály megmutatta, milyen könnyen megrendíthető a földi rend, milyen esendő a huszonegyedik század embere (is). A koronavírus mint eszméltető kürtszó visszhangzik a világban: hogyan tovább, mi lesz velünk?!

A nyomasztó kérdésekre sokféle választ kaphatunk, attól függően, hogy kit kérdezünk. De csak egyetlen helyről hiteleset: a Bibliából. Amelyről tudhatjuk, hogy Isten szava, és amit csak az nem ért meg, aki nem olvassa.

A Szentírás szerint az évezredeken át elkövetett bűnei végromlásába viszik a világot, élhetetlenné válik a Föld. (De ha még azelőtt dobban utoljára a szívünk, mit sem változtat a lényegen, hiszen az a személyes életünk „világvégéje” lesz.) A gonoszság büntetése, az apokaliptikus végkifejlet menthetetlenül bekövetkezik.

És ki állhat meg? Ki menekülhet meg? Csak az egyes ember. Az, akit elgondolkodtat, kétségbe ejt a tehetetlensége, a sodródása, az egyre kilátástalanabbá váló, tévelygő élete.

És aki kitörést, kiutat, reménységet, biztonságot keres. Hol és miben találhat? Széles a kínálat, az asztrológiától az önmegváltó eszméken, vallásokon át egészen a kártyavetőkig tart a sor. De mind hamis.

Igazi reménységet, kiutat a Biblia kínál, mert az Isten nem azért teremtette a földi világot és helyezte bele az embert, hogy csak hatvan, hetven (jó esetben nyolcvan) éve legyen, s aztán úgy múljon ki belőle, mintha soha nem is létezett volna.

Ilyennek látni a Teremtőt végzetes tévedés! Mert nem igaz, hogy jöttünk a semmiből és megyünk a semmibe! Az oktalan létezés, a megsemmisülés a Sátán kínálata. Az Istené pedig az áldás, hogy minden embernek élete legyen és bőségben legyen. (János 10:10)

De nemcsak hogy kurta földi léte, hanem örök élete is. Mindazoknak, akik képesek szembenézni, szembefordulni a bűnnel, amely a koronavírus módjára járja át a világot és fertőzi az egyes embert is.

De mi is az örök élet, ez a velünk született, elfojthatatlan reménység? „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged (az Atyát), az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (János 17:3)

Ez hát az ősi, mindent fölülmúló emberi távlat: megismerni a teremtő Istent! Aki pedig szívből, igazán megismeri Őt a Szentírásból, lehetetlen, hogy meg ne szeresse, lehetetlen, hogy el ne fogadja Megváltójának, lehetetlen, hogy el ne ismerje élete Urának!

Az pedig már a halhatatlanság, az örök élet – zsengéjében már itt a földön is.