Mopsz a családban, avagy Liza elfoglalja helyét

Amint valaki elmegy a kertvárosi környék sorházainak kis udvarokkal szegélyezett sétányán, rákezdi az öblös hangú német juhász, majd a foxterrierek, buldogok, csivavák csaholnak, s mire végre lenyugodnak a kedélyek, egy talán inkább hápogásnak tűnő hangokat kiadó ismeretlen eb is hozzákezd az értelmetlenséghez, így új erőre kap a zajoskodás. Vaaaauuuvauuu, háp­hápháp!

Megint nem voltam boldog ettől. Már nem is esett olyan jól a rozé a teraszon, a könyvet is le kellett tennem, mert kizökkentem Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényéből, és elveszítettem a fonalat, hogy hová kerülhetett a vérfoltos szőnyeg.

És különben is – mormogtam mérgesen magam elé –, hogy ha nem lenne rendre ez az ugatáskórus, akkor budapesti otthonom környéke a világ legcsendesebbjei közé tartozna.

Aztán egy önkéntes karanténos délután, amikor végre elkészült az iskolai lecke, s éppen azon aggódtam, nehogy az okos­te­le­fon­jához nyúljon, azzal állt elő a kilenc és fél éves fiam, hogy vegyünk neki egy kiskutyát. Azt hittem, nem jól hallok, de ötször-hatszor megismételte.

Három év óta macskáért nyekereg meg-megújuló energiával, így most ez a kiskutyás ötlet jócskán meghökkentett. Én és a kutya? Messze van egymástól, mint Makó lovag Jeruzsálemtől. De aznap délutánra odáig fajult ez az „eleve elvetélt ötlet”, hogy már a kistermetű kutyafajták fényképeit és jellemzőit bújtam az interneten.

Nehezen barátkoztam a gondolattal, majd az előnyöket és hátrányokat mérlegelve bevillant egy riporteri emlék.

Nemrég Őrbottyánban egy igen tiszteletre méltó családnál jártam, melynek tagjai vágóhídra szánt, más esetben vert és éheztetett lovakat fogadnak be, s tíz éve egy vakolatlan házban élnek, mert minden anyagi javukat felemészti az állatok iránti szeretetük, azok komfortos tartása, táplálása.

Nos, az asszony, akinek nyerítve jelzett a telefonja, lovacskás medálja volt, s még egy ízléses lófej tetoválás is díszelgett a bőrén, végül beinvitált minket a házba egy kávéra. A nappaliban izgatott kutyafalka fogadott – mert mellesleg kiebrudalt, útszélen hagyott kutyákat is befogadnak –, és közülük egy kiskutya, egy mopszféle különösképp belopta magát a szívembe, mikor a lócán mellém telepedett.

Legyen hát mopsz – nyögtem ki a bűvös szót estefelé. Áramütésszerű izgalom lett úrrá a családon. Nejemmel beástuk magunkat a szakirodalomba, a közösségi portálokon hamar tagja lettem néhány mopszos fórumnak, ahonnét mondhatni, sok jó tanácsot szívtam magamba.

Másnap megtaláltuk a kutyát – elhagynám itt a tenyésztő-szaporító vitát – , s a telefonos beszélgetést követően kiderült, hogy valahol egy hathetes, piros sállal fényképezett lánykutyus vár ránk.

Nehezen telt az a három hét, míg az anyjától leválasztották, s megtanulta a kutyatestvérekhez való alkalmazkodás alapvető szabályait. Nálunk addig Cesar Millan kutyapszichológiai sorozatát bámulta az egész család, megtudtam, nem mindegy, hogy ki lesz a falkavezér, hogy a rövid póráz sokszor hasznos lehet, s a hízásra hajlamos ebfajta visszafogott táplálása is módfelett fontos.

A csirkére legtöbbjük allergiás, így marad a bárány-, bivaly-, vaddisznó-, szarvas-, teve-, kecske-, kenguru-, nyúl-, őz- és strucchúsos száraz táp az átlagnapokra. Be is szereztünk belőlük néhány kilót. Vize mindig legyen, és általános szükséglet a körültekintő gondoskodás – véstem fejembe a tanácsokat.

Míg egyesek a karantén alatt esetlegesen ásítoztak, mi általános lomtalanításba kezdtünk, a padlástól a földszintig. Nincs már lelógó zsinór, könyv, szájba vehető tárgy a házban ötven centiméteres magasságig, de van csipogós malac, műkolbász, kávéfa ágából és szarvasagancsból készült rágóka, kerámiaetető, miegymás.

Az ötven négyzetméternyi kiskertben is átvizsgáltam minden kiálló növénytörzset, kődarabot. Egy napsütéses helyen vödörben fakanállal cementet kevertem, és sík felületet betonoztam, elképzelvén, hogy egyszer ott fog a jószágocska napfürdőzni.

Falapokat fúrtam, napokig festettem és szárítottam, végül az egyik szomszéd felől kibéleltem, eltakartam a drótkerítést, nehogy felsértse a majd szimatoló Liza kutyus beesett orrocskáját.

Aztán eljött az a nap is. Dobozt tettünk a hátsó ülésre, és elutaztunk egy távoli városba, ahol egy maszkban és gumi-kesztyűben várakozó hölgy átadta nekünk az ölebet.

Első látásra szerelem volt. Ahogy hazatértünk, másodpercek alatt a mancsa köré tekert minket. Kicsi még, lábujjat rág, papuccsal rohangál, horkolva alszik, és nyöszörög, nyüszítget, ha valami nem tetszik neki. Egy bajom van csak vele. A világ minden kincséért sem ugat még.