Miért fáj?

Hölgyeim és Uraim, nem szeretjük hallgatni a panaszkodó embert. A panasz untat, fáraszt és lelkifurdalást kelt. Mi pedig nem szeretjük, ha lelkifurdalás gyötör minket.

Ezért én most nem fogok Önöknek panaszkodni.

Azt sem akarom, hogy szemrehányást érezzenek ki a szavaimból. Nem szeretném, ha úgy éreznék, hogy bármiért is Önöket okolom. Hogy felelőssé akarnám tenni Önöket vagy a népüket, az országukat bármiért.

Azt szeretném, ha meghallgatnának és megértenének.

És meggyőzni sem akarom Önöket semmiről. Mondok pár dolgot. Mesélek erről-arról. Leginkább magamról. Örülnék, ha hinnének nekem, vagy legalább azt elhinnék, hogy őszintén mondom, amit mondok.

Az ide látogató külföldiek gyakran kérdik tőlünk, magyaroktól, hogy miért szenvedünk olyan látványosan? Miért beszélünk állandóan Trianonról? Miért rágódunk a múlton? Lehet, hogy Trianon nagy baj volt, mondják együtt érzőn. Nemzeti katasztrófa. De száz éve történt! Azóta felnőtt négy generáció. Tessék a jelenben élni! A jövőre gondolni.

Én most elárulom Önöknek, hogy miért foglalkozunk száz év óta egyfolytában, tegnap is és ma is, Trianonnal. És hogy miért foglalkozunk vele majd holnap és holnapután is.

Azért tesszük, mert fáj.

Nagyon fáj.

Azt mondhatják magukban, hogy nem állom a szavam, panaszkodom, pedig azt ígértem, hogy nem fogok. Higgyék el, nem is teszem. Amikor azt mondom, Trianon 2019-ben is fáj, akkor nem sajnáltatom magam, hanem megállapítok valamit. Kijelentem, hogy fáj. És régóta fáj. Nekem azóta, amióta az eszemet tudom. Gyerekkorom óta.

Holott én jóval Trianon után, és jóval a második világháború után születtem. Az apám és az édesanyám is Trianon után születtek. És mégis nagyon fáj. Hogy mikortól, azt nehéz lenne pontosan meghatározni. Talán azóta fáj, hogy apai nagyapám először mesélt nekem Csehszlovákiához csatolt szülővárosáról. Vagy azóta, hogy a szüleimmel először vonatoztunk Romániába – mi inkább úgy szeretjük mondani, hogy Erdélybe – az ottani rokonokhoz. Anyám nővéréhez, az unokatestvéreimhez.

Azóta fáj, hogy először verekedtem össze az iskola folyosóján egy másik kölyökkel, aki azt állította, hogy Erdélyben, Csehszlovákiában, a Szovjetunióban és Jugoszláviában nem élnek magyarok, mert akik ezekben az országokban élnek, azok románok, csehszlovákok, szovjetek és jugoszlávok. Ez a hajdani, gyerekkori osztálytárs egy rendőr fia volt.

A szocialista hazában, a szocialista testvériség nevében, sokáig azt hirdették itthon, a Kádár-kor Magyarországán, hogy a határokon túlra került magyarsággal nem kell törődni, hiszen a boldog kommunista jövőben a nemzet nem számít majd.

A válaszunk tehát a kérdésre, hogy miért foglalkozunk állandóan Trianonnal, ennyire egyszerű: mert fáj.

Ezzel eljutottunk az igazi kérdéshez: „Miért fáj?”

Létezik egyszerű válasz.

Azért, mert még nem ért véget. Trianon ma is tart.

Sokan állították az elmúlt századokban, és mondják ma is, hogy a magyar nyelv szép. Dallamos. Erőteljes és kifejező. Csakhogy ezzel a mi szép magyar nyelvünkkel kissé magányosak vagyunk itt Európa földrajzi középpontjában.

Nem szeretném a magyar honfoglalás kérdéseivel fárasztani Önöket. Legyen most mindegy, hogy kétezer éve vagy ezer éve érkeztek a Kárpát-medencébe azok a keleti lovasok, akik a mai magyarok egyik ősei voltak. Az viszont tény, hogy 1100 évvel ezelőtt már itt voltak, és azon a nyelven beszéltek, amelyen most én is szólok Önökhöz.

Letelepedtek, országot alapítottak, kereszténnyé lettek. Az a keresztény ország a történelmének első ötszáz évében erős regionális hatalommá lett. Képes volt megvédeni magát a német és a bizánci birodalom terjeszkedő hatalmával szemben. Sokáig ellen tudott állni az oszmán-török világbirodalom hódításának is, de ebbe a több száz éves küzdelembe végül beleroppant.

Nem azonnal. Lassan, fokozatosan.

És amikor végre kezdtük magunkat összeszedni, akkor a nagyhatalmak és a saját nemzetiségei szétzúzták az ezer éve létező Magyarországot. Ez száz évvel ezelőtt történt, Trianonban.

A hazám, az országom feldarabolása önkényes volt, igazságtalan és szűklátókörű. Ezt száz éve is tudta minden érintett. Tudták a nagyhatalmak képviselői, és tudták az újonnan megalakult országok vezetői is. Magyar emberek milliói találták magukat idegen államok határain belül, anélkül, hogy elmozdultak volna szülőföldjükről.

Önök talán most azt gondolják, hogy elfogult vagyok. Talán azt kérdezik magukban, hogy miért nem beszélek a hajdani Magyarországon élt nemzetiségekről. Nem azért nem teszem, mert ne ismerném a történelmüket. Azért nem teszem, mert más a célom. Trianon nekünk fáj. Én meg arra próbálok Önöknek választ adni, hogy nekünk miért.

Nem törődöm történelmi érvekkel, hogy ki jött előbb, hunok, avarok, szlávok, dákok, rómaiak. Hogy ki kinek a rokona. Azzal törődöm csak, ami most a valóság: hogy szét lettünk darabolva, ki lettünk fosztva, ami nekünk fáj.

Sőt, tovább is szűkíthetem.

Hogy nekem fáj.

Hölgyeim és Uraim!

Létezik egy szabály. Írói szabály, de azt hiszem, azokra is érvényes, akik élő szóval fordulnak embertársaikhoz. „A szívhez szólj! Akár gátlástalanul. De ne bizalmaskodj!”

Tíz éves lehettem, vagy talán annyi sem, amikor először utaztunk meglátogatni az anyai rokonaimat Erdélybe, Romániába. A vonatút hosszú volt, a határon innen Kádár Magyarországa, a határon túl Ceausescu Romániája. Apám is fiatal volt, anyám is, két szép emberpéldány, történetesen magyarok.

A vasúti kupéban velünk szemben egy idős, erdélyi házaspár ült. Falusiak. Talán nem tévedek, ha azt mondom, parasztok. A néni rakott szoknyában, kendőben. A bácsi fekete csizmában, fekete nadrágban, nyakig gombolt fehér ingben, fekete mellényben, fekete kalapban. A pödrött bajusz is fehér volt. Szép öregemberek voltak. Kedélyesek, jó humorúak. Történetesen ők is magyarok. Erdélyi magyarok.

A szüleim élénk beszélgetést folytattak velük, amíg a magyar-román határhoz közeledve be nem lépett a román vámos vagy határőr. Már az is különös volt, hogy nekünk piros, a szemben ülő idős magyaroknak pedig zöld színű útlevelük volt. A tiszt velünk hidegen, de korrekten viselkedett. Az idős házaspárral viszont ordibált, kiforgatta a csomagjaikat. Úgy bánt velük, mint bűnözőkkel. Onnantól az az öreg férfi többet meg sem nyikkant, több mint egy órán át, amíg le nem szálltunk.

Egy másik eset. Tizenöt éves koromban, a végtelenül hosszú nyári iskolai szünetben másodmagammal, egy barátommal egy hónapon át autóstoppal jártuk be Erdélyt. A rokonokhoz indultunk, aztán úgy tekeregtünk, mint Jack Kerouac Amerika végtelen útjain. Románoknál, magyaroknál, szászoknál kaptunk szállást. Ahol éppen ránk esteledett. Befogadtak, tenyerükön hordoztak minket. Kölykök voltunk. Gyerekek. Etettek-itattak. Azzal, amijük éppen volt.

Egyszer felvett minket egy Dacia személykocsi. Vezetője nekünk akkor idősnek tűnt: harmincöt-negyven éves lehetett. Felnőtt férfi. Beszélgetett, kérdezgetett. Tanár volt. Éppen a falusi iskolájába tartott, amikor leintettük. – Honnan s hová, fiúk? – kérdezte, és amikor megtudta, hogy Budapestről érkeztünk, elhallgatott.

Néhány perc múlva kikanyarodott az útpadkára, megállt, behúzta a kéziféket, és a kormányra borulva sírva fakadt. Gyorsan összeszedte magát, zsebkendőt vett elő, megtörölte a szemét, kifújta az orrát és azt mondta: „Minket Kádár jól cserbenhagyott. De ti, legalább ti ne felejtsetek el minket.”

Nem nagy ügy, mondhatják.

Igazuk van, nem nagy ügy.

A srebrenicai mészárlás a nagy ügy.

Mondom, igazuk van. De ez velem történt, Erdélyben, tizenöt éves sem voltam, és addig nem láttam felnőtt férfit sírni.

Sok-sok ilyen apró esetet idézhetnék.

Keményebbeket is, félelmetesebbeket, érzelmesebbeket. De maradjon ez a kettő. Nem megdöbbenteni akarom Önöket. Azt majd megteszik a történészek. Ördögkút. Ipp. Szárazajta. Zalatna. Abrudbánya. Nagyenyed. Aki járatos a magyar-román közös történelem labirintusában, az tudja, hogy ezek a településnevek gyilkosságokra, tömeggyilkosságokra utalnak. De ezekkel birkózzanak a történészek.

Én maradok annál, hogy nekem ezért fáj.

Amikor gyerek voltam, nem nagyon lehetett a határon túli magyarokról beszélni. Nem szabadott védeni őket. Kiállni az érdekeikért.

– Túl sok a nacionalizmus! Túl sok a magyar! – mondták a magyar kommunista politikusok, és a balga tömeg egy része elhitte ezt: sokan máig „románnak” mondják a náluk ékesebb, tisztább magyar nyelven beszélő erdélyi magyart.

A szocialista Magyarország cserbenhagyta a Trianonban elszakított magyarokat. Azért, hogy nehogy megsértődjön valamelyik szocialista testvérállam.

A szocialista testvérállamok viszont nem féltek attól, hogy megsértődik a magyar testvérállam: évtizedeken át elkövettek mindent, hogy ne is legyen miről beszélni – vagyis hogy ne legyen magyar a határokon túl. Ők is úgy érezték, hogy túl sok a magyar.

Ez nekem fájt.

Ebben a fájdalomban nőttem fel. Ebben a fájdalomban és hazugságban voltam kisiskolás, gimnazista és egyetemista. Ebbe a fájdalomba születtek a gyerekeim.

Mindig vonzott a múlt. A kopott, a régi. A romok. Óvodás voltam, és már régész akartam lenni. A honfoglaló Árpád fejedelem sírját akartam megtalálni. És Attiláét. Ez nekünk olyasmi, mint Tutanhamon vagy Mózes. Minden dombocskában avar kurgánt sejtettem. Nyolc évesen nagyapámék szemétdombjából orosz szuronyt és német katonasisakot ástam ki. Könnyűbúvár-régész akartam lenni. Római villák romjait feltárni a Balatonban.

Sokat böngésztem a históriai atlaszokat. Bámultam a szép, régi, érintetlen Magyarországot. Ami nem is olyan régen még épségben megvolt. Ne feledjék, gyerek voltam, akkor még nem száz éve, hanem csak ötven éve történt meg Trianon. Bámultam a régi térképeket, melyeken a hazám a Kárpát-medence egészét kitöltötte. A hegyek gerincén, a havasokon húzódott a láthatatlan határ.

Se nem kontinens, se nem sziget, az a régi Magyarország mégis szépen kirajzolódik ma is a műholdfelvételeken. Kirajzolják a hegyek.

Annak az ezer esztendőn át létezett Magyarországnak a szétdarabolása gyerekként is fájt, ma is fáj. Nekünk, magyaroknak Trianon több mint fájdalmas. Így vagy úgy, de nyögjük ma is. Mindnyájan. Az is, aki nem tud róla. Nem csoda, hiszen nem gyarmatokat veszítettünk el, hanem az országunkat vették el tőlünk. És akkor nemcsak az országunk, hanem az ezer éves múltunk, a történelmünk kétharmadát is elveszítettük.

Templomok, kastélyok, várak százait és ezreit. Királyaink, fejedelmeink, főpapjaink sírhelyeit. Ereklyéket. Temetőket, bennük nagyszüleink, dédszüleink és ismeretlen messzi őseink porló csontjaival. Hogyan is lehetne erről leltárt csinálni? Szobrokról, harangtornyokról, sok száz városi múzeumról, ódon patikák, százesztendős fényképészműtermek, sekrestyék kincseiről.

Több történeti emlékünk került más országhoz, mint amennyi a török pusztította mai Magyarországon megmaradt.

Talán még a magyaroknak is csak elenyésző hányada gondol bele abba, hogy építészetünk gyakorlatilag nem vizsgálható abból, ami a mai Magyarország határain belül nekünk megmaradt. A hajdani Magyar királyság román és gótikus épületeinek többsége, legyen az egyházi vagy világi, falusi vagy városi építmény, ma Ausztriában, Szlovákiában vagy Romániában van.

Magyar kutató moccanni sem tud, a határon túl található magyar tárgyi és kulturális emlékek – néptáncok, dalok, muzsikák, mesék – számbavétele nélkül. Nemesi családjaink óriási könyvtáraiba és sok évszázados családi levéltáraiba a magyar kutató gyakran megalázó kérelmek sora után sem jut be, vagy ha mégis, akkor nem kap meg mindent, amit megkaphatna.

És akkor most beszéljünk arról, ami mindennél fontosabb. Az emberről. A sok-sok emberről.

Ez a legkönnyebb, és persze ez a legnehezebb. Mert itt ki kell mondani valamit. Ami nagyon fáj. Az első világháborút követően nagyhatalmi döntéssel elvették tőlünk az országunk kétharmadát. Rajta néhány millió magyarral. Az azóta eltelt száz évben ezeket az embereket megpróbálták, és ma is próbálják elüldözni, beolvasztani. Ebben a szándékban nem volt és nincs különbség fasiszta vagy kommunista diktatúrák és demokratikusnak mondott rendszerek között.

Tulajdonképpen elmondtam, amit akartam.

De valamit még szívesen elmondanék. Triviális. Én most csak felmondom a leckét. Emberek, népek, nemzetek, országok története maga a történelem. Bármelyiké egyenként, s vele együtt a szomszédoké is. Emberekről, népekről, országokról legyen szó, a szomszéd majdnem ugyanolyan fontos. Mert az már majdnem mi vagyunk. Mert minden mindennel összefügg. Magunkat bántjuk, amikor a másikat.

Egy jó barátom, aki Csehszlovákiában született, de nemrégiben Szlovákiában halt meg, amúgy remek magyar író volt, Grendel Lajosnak hívják, ő írja Közép-Európa és kísértetei című tanulmányában: „Lehet, hogy nyugatról mindez barbár, infantilis kis népek eszelős marakodásának tűnik, vagy a jobbik esetben vásott kölykök csintalankodásának.

A feminin lelkületű őshonos közép-európai polgár viszont nem győz csodálkozni, hogy mennyire nem értik őt meg. Hát persze, hogy nem értik. De csak úgy, ahogy ő sem igazán a nyugatot, mert nem utazhatott szabadon, mert még a legintimebb érzéseit is államosították, s most azt hiszi, hogy az ő hazája a világ közepe. Pedig tényleg az.”

Így a végén még eszembe jut valami.

Megint a gyerekkoromból. Sokáig nem értettem, hogy miért mások az erdélyi rokonaink. Mert mások voltak. Vagyis nem ők voltak mások, hanem én gondoltam rájuk másként. Másként, mint az Amerikában, Svájcban vagy Libanonban élő rokonaimra.

Értik? Az igazi külföldiekre.

Az erdélyiek külföldiek voltak, de ott külföldön, Romániában is otthon, és ott is magyarok. Ez egy pillanatig sem volt kétséges. Magyarul beszélnek egymás közt, magyarul beszélnek a gyerekeik, a szomszédaik, a boltosok. Ugyanazt gondolják fővarosuknak, amit én: Budapestet. Ugyanazokat a tévéműsorokat nézik, ha nem teszi lehetetlenné a hatalom. Ugyanazokat a meséket és könyveket olvassák, ha nem kobozzák el tőlük a határon.

A papjuk is magyar meg a doktor bácsijuk is.

Csak a rendőr nem magyar.

Azt korán megtanultam, hogy Erdélyben a rendőrök sosem magyarok.

Nem tudom, hogy mit gondoltam erről. Lehet, hogy semmit. De azt tudom, hogy éreztem, az erdélyiek nem olyanok, mint az igazi külföldiek, és nem is olyanok, mint a magyarországi, budapesti, dunavecsei, mezőberényi rokonok. Érdeklődve néztem a román címert a zöld színű útlevelükön: olajkút, ötágú csillag, sarló és kalapács, búzakalász, fogaskerék, traktor, egyszerre volt idegen és ismerős – ilyesféle szocialista jelképek közt éltem itthon én is.

Aztán észrevettem a félelmüket. Az erdélyiek rettegését a határon való átkeléstől. Sokáig nem vettem észre. Vagy ha igen, az idősek utazási fóbiájának tulajdonítottam. Két-három-négy órát késő román vonatok, határon való ácsorgás, üvöltöző román vámosok, magyarul tudni nem akaró határőrök. Nyolcvan éves nagyanyám is félt, ha Budapesten feltettük a vonatra, és egyedül nekivágott a hosszú és kimerítő útnak, hogy a nagyobbik lányát Erdélyben meglátogassa.

De az erdélyiek félelme más volt. Néma. Pánikszerű. Szégyenlős. Akkor kerítette hatalmába őket, amikor közeledett a visszaút pillanata. Ez a félelem más volt, mint a miénk. Ragacsos. Nyomasztó. Később megtapasztaltam én is. Ízelítőt belőle, hogy milyen lehet. Pocsék. Máig kő van a gyomromban, ha Erdély felé indulok. Magyarországi magyarként is nyugtalanság kerít a hatalmába. Félek. Izzadok. Most mit találtak ki? Most mivel fordítanak vissza a határról? Most mivel aláznak meg, vagy kit aláznak meg a szemem láttára?

Nem szerettem a rokonaim félelmét. Azt hiszem, valójában ez a félelem különböztette meg tőlünk őket. Csak ez. Ahogy minket, magyarországi magyarokat sem az útlevél, hanem a félelem különböztetett meg a svájci, amerikai, kanadai rokonoktól. A félelem minőségei és fokozatai. Egyedül ez az, ami félelmetes.

Még valami eszembe jut.

Nem válik dicsőségünkre.

2004. december 5-én történt egy dicstelen népszavazás. A mai Magyarország szavazóit kérdezték meg arról, hogy kaphassanak-e kettős állampolgárságot a nem Magyarországon élő magyarok.

Bizarr, ugye? Azon a szavazáson magyarok szavaztak magyarokról. Nem a nagyhatalmak packáztak velünk. Nem a szomszédok áskálódtak ellenünk. Hiszen anyánkat, apánkat, a testvéreinket nem választhatjuk meg. Szégyellhetjük, elárulhatjuk, megtagadhatjuk, még meg is ölhetjük, de nem választhatjuk meg.

A szavazás eredménytelenül zárult. Nem győzött sem az igen, sem a nem, mert a szavazatok aránya nem érte el az érvényességhez szükséges minimumot. Összességében mégis kiábrándító volt és kijózanító.

Másnap telefonon hívtam anyám nővérét, hogy bocsánatot kérjek tőle. Vagy valami ilyesmi. Suta dolog. Szerencsére megelőzött: – Képzeld, fiam – mondta nevetve –, én olyan balga vénasszony vagyok, hogy biztos voltam a százszázalékos igenben.

Öt nappal később, éjfél körül huszonéves unokahúgom hív Erdélyből, Marosvásárhelyről, az orvosi egyetem kollégiumából. Sokáig nem szól bele a kagylóba. Hallom, hogy sír. Aztán felhördül: – Kik vagytok ti? Kik vagytok? – kérdezi újra és újra. Mit mondhatnék neki. Negyven percet beszélgetünk.

Elköszönünk, és mert egyikünk sem teszi le, még azt mondja: – Tudod, az a szörnyű, hogy a szavazásotok óta eltelt négy nap, és én négy napja nem tudok csinálni semmit. Elönt a méreg, az elkeseredés, és egyetértek a székely fiúkkal, akik egyfolytában részegek, s magyar zászlót égetnek a kollégium udvarán. Aztán eszembe jutsz te, eszembe juttok ti, és hogy mennyire szeretlek benneteket. De aztán végül megint legyűr az elkeseredés és a düh. Ez így megy azóta is.

Hölgyeim és uraim! Trianon történelem. Valóban az. Csakhogy a történelmünk is mi vagyunk: Córdobáig, Konstantinápolyig, Atlanti-óceánig kalandozó lovasok, Bécset hódító Mátyás, gyászos Mohács, Trianon és 1956. Trianon valóban történelem, de amíg a határokon túl összegyűlik csak tíz magyar gyermek egy óvodában, összegyűlik tíz magyar férfi a kocsmában vagy a faluházban, tíz hívő lélek az imaházban, addig élő valóság is.

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el.