Na de hány éves Amálka?

Balázs bácsi lakott a legrégebben a telepen: régen itt állt a háza, aztán amikor kivásárolták őket, úgy döntött, egy szoba-konyha a tízemeletes panel földszintjén neki pont megfelelő lesz. Figyelte, hogy nyúlnak az égig a házak, még éjjel is dolgoztak, s egyszer csak kész lett a lakótelep. Beköltöztek a fiatalok, egy-két gyerekkel, aztán teltek az évek. Évtizedek.

A játszóterek lepusztultak, a járdák rései között gyom türemkedett a napfény felé. A házak vakolata peregni kezdett, a liftek egyre gyakrabban elromlottak. A lakások alatti üzletek, vendéglők bezártak, mindegyikre kikerült az eladó vagy kiadó tábla.

Balázs bácsi kikönyökölt az ablakba, és nézte, mi lesz a szemközti szép családi házak sorsa.

Amikor megjöttek a buldózerek, bólintott, bement a nagyszobába és hangosra állította a tévét. A szomszédokat az első pillanattól kezdve utálta, mert a nagyképű, kivagyi népség nem volt nála a toplistán. Amikor a játszótéren felállították a sakktáblát, megjelent egy vörös hajú, fekete keretes szemüvegű úriember. Mint egy gróf – gondolta Balázs bá’, s megvárta, míg leült az idegen.

Szeptem­ber volt, a nap még élénken sütött. Elkezdtek sakkozni, szó nélkül. Az első partit az idegen nyerte, elegánsan, nem sokat gondolkodva. – Ez igen! – gratulált Balázs bácsi, aki veszíteni is tudott, mert a régi neveltetés így diktálta. – Köszönöm – mondta az elegáns kabátot viselő, és kicsit meghajolt, miközben nyújtotta a kezét.

Aztán jött Róbert, aki egy percet se tudott eltölteni a „madárkalickában”, ahogy a lakást nevezte. Valahonnan a környékről költöztették be a fiai, mert állítólag itt jó lesz neki. Utálta a várost, a telepet, az emeletet, félt a lifttől, és ha nem lel rá a sakkozókra, nem is tudja, tán megszalad a magánytól.

A negyedikük egy őszi estén csatlakozott, akkor nyílt meg a kiskocsma, olyan békebeli, ott találkoztak. Először hárman mentek be, mert kint már mit is kerestek volna. A hófehér hajú Frigyes csak bólintott néha, nem szólalt meg, mert minek. Négy kisfröccsöt kért. Ennyi. Jól elvoltak, majdnem egykorúak, a bajok, örömök is hasonlók már ilyenkor.

Amálka meg egy szerdai nap költözött a telepre. – Szerda volt, az biztos – bizonygatta Balázs bá’ –, mert kelkáposztát főzött a menyem, azt meg utálom. Két éve lehetett…

– Gyönyörű volt – tette hozzá halkan Frigyes, és legyintett. Ki hord ma már kalapot, kesztyűt, napernyőt? Csak az igazi úrinők. Mind a négyen egyszerre sóhajtottak.

Attól a naptól kezdve csak Amálka volt a téma, aki naponta sétált, kalapkája hetykén ült frissen fésült kis kontyán, harang alakú szoknyája az évszaknak megfelelő színben libbent utána. Kesztyűt hord! – tűnődött Frigyes, és nem vette észre, hogy két lépésből mattot kap.

Teltek a hónapok, a négy öreg meg csak nézte, ahogy Amálka sétált a telepen ide-oda. Beszéltek róla mindenfélét, de főleg azt találgatták, hogy ugyan hány éves is lehet. Nem tudta senki, hol járt iskolába, kivel érettségizett, meg a többi.

– Jól néz ki – csippentett a szemével Balázs bá’, és megpödörintette a bajuszát.

Amikor bejött a rendelet, hogy a 65 év felettiek csak reggel 9 óra után vásárolhatnak, a négy öreg a bolt melletti kukák mögött várakozott. Most aztán kiderül, hány éves imádatuk tárgya. Amikor Amálka megjelent, a hangjuk is elakadt.

Visszafojtott lélegzettel nézték, hogy a nő – kesztyűben, kalapban, elegáns kiskosztümben, a ridikülhöz színben passzoló cipőben – elsétál az üzlet mellett. Amikor megtudták, hogy a kisbolt házhoz szállítást is vállal, már késő volt.

Sose derült ki, hány éves Amálka. Talán nem is bánták…