Ugyanazt akarták az élettől

Húsz gyerek. Járnak a gondolataim, miközben percek óta egy hepehupás földúton araszolunk Tolnasziget felé. Megszülni, szoptatni, ruházni, etetni, felnevelni őket, gondoskodni róluk, értékrendet és sok-sok szeretetet adni mindegyiknek. Lehetséges mindez?

Messziről feltűnik a hosszú téglakerítés, a Heisler–Lukács-kastély két tornya magasodik mögötte. A hatalmas kovácsoltvas kapu nyitva, a bevezető út végén egy szökőkút, bármelyik kosztümös film díszlete lehetne. A szökőkút nem működik, a feljárati lépcső itt-ott töredezik, talán a téli fagyokat nem bírta.

– Gyertek csak, már vártunk benneteket. Tegeződjünk, ha lehet, nem kell túlbonyolítani az életet – invitál beljebb Lukács Ernő a kastély „szalonjába”. A belmagasság tíz méter, impozáns csillárok lógnak a plafonról, a jobbra lévő „táncteremben” kétszáz éves kényelmes kanapé és fotelek fogadják a látogatót.

– Próbáljátok ki, ilyet ma már nem csinálnak. A csajok itt táncolnak, amikor összejön a család, a fiúk soha nem csatlakoznak hozzájuk. Ők csak dumálnak.

A 77 éves Lukács Ernő máris sorolja a 20 gyerek nevét. Tizennégy lány és hat fiú, ők alkotják a család magját. Ha a „tartozékaikat”, vagyis párjaikat, a gyerekeiket és néhányan már az unokáikat is elhozzák, 76-an gyűlnek össze. Nem biztos, hogy a 32 unoka születési sorrendjét Ernő bácsi el tudná sorolni, a dátumokkal nem is próbálkozik.

– Mi a fenének terheljem az agyamat annyi számmal, semmi értelme. Nézzük meg a kastélyt, a feleségemnek vettem szerelmem jeléül. Tizenhét éve költöztünk ide.

Télikert hatalmas üvegfalakkal, az étkezőben hosszú asztal 22 székkel, az egyik fürdőszobában méretes jakuzzi. A ház urának a fürdőszobák a gyengéi, ezeket mutatja a legbüszkébben. Talán azért, mert hosszú ideig kellett nélkülözniük. Kemény munka eredménye, hogy idáig jutottak a feleségével, Juci nénivel.

A Herbária gyógynövény-feldolgozóban hozta össze őket a sors az 1960-as évek elején. Juci néni az általános iskola, Ernő bácsi a szigetvári gimnázium elvégzése után került a vállalathoz.

– Kinéztem magamnak, tudtam, hogy kell nekem ez a lány – mondja a férj, amikor a felesége egy kicsit elgondolkozik. – Eleinte nem tetszett a viselkedése. Nem tudom, miért. Olyan mások voltunk.

A fordulópont akkor következett be, amikor leküldték őket a pincébe teát melegíteni. Ernő bácsi megfogta az akkor 26 éves lány kezét, és azóta sem engedte el. Nem árult zsákbamacskát, elmondta, hogy legalább tíz gyereket szeretne.

Albérletben kezdték közös életüket Szekszárdon, közben az ifjú férjet elvitték katonának. Várandósan hagyta otthon a feleségét, szorgalmasan gyűjtötte a pénzt a laktanyában, hogy majd társaival megünneplik, amikor megszületik a fia. Éjjel jött a hír, hogy megszületett a kislánya, Edina. Az ünneplés elmaradt, aludt tovább, mégis boldogság volt a lelkében, hiszen apa lett. Az első három gyerek az albérletbe született, 1970-ben költöztek a közeli Fácánkertre egy tanyára.

Életük legboldogabb időszakaként említik nemcsak a szülők, hanem a gyerekek is, miközben 16 évig villany nélkül éltek. Hat petróleumlámpa adta a fényt, amellett tanultak a gyerekek, Juci néni pedig éjjelente kézzel mosta a ruhákat. Fürdőszoba ugyan volt, de vezetékes víz híján a kútról kellett megtölteni a kádat. Tizenhárom tekerés. Ennyi kellett ahhoz, hogy tele legyen a vödör, jó pár forduló kellett, mire megtelt a kád. A fürdés úgy működött, akár egy zsiliprendszer, az egyik ajtón bementek a koszos gyerekek, Ernő bácsi megfürdette őket, a másikon pedig tisztán mentek ki a gyerekszobába.

Önellátóak voltak, a dinnyétől a mákon át a babig mindent megtermeltek. A vajat maguk köpülték, a köpülő ma is ott díszeleg a konyhaszekrény tetején, egyfolytában emlékezteti őket a régi időkre. Csak cukrot és kenyeret vettek a boltban, napi 4-5 darab kétkilós simán elfogyott. Ha elfogyott, Juci néni több kiló lisztből nekiállt kenyérlángost vagy buktát sütni, akár éjjel is, soha nem esett nehezére. És ott voltak az állatok, egyre több bika, hízó, tehén, borjú, a legtöbb eladásra, de bőven maradt saját fogyasztásra is.

– Az első lovamat hétévesen szereztem. Karácsonyra kaptam egy focilabdát, azt cseréltem el egy lóra. Most hét kancánk van, összesen tizenöt lovunk, de volt idő, amikor almásderesekkel volt tele az istálló. Mindig keményen dolgoztunk, soha nem fogadtuk el senki segítségét. Azt vallottuk, ha ennyi gyereket vállaltunk, nekünk kell gondoskodni róluk.

Amikor este hazamentem a földekről, még sokszor fociztam velük, meg a hátamon lovagoltak. Tőlünk soha nem hallották, hogy fáradtak vagyunk. Soha nem kiabáltunk, nem ütöttük meg őket, mindegyikből értékes ember lett – meséli Ernő bácsi, aki nem is oly régen még a vállán hordta építkezésen a zsákos cementet, mígnem gerincsérvet kapott. A rendszerváltozás után a kárpótlásból visszakaptak 1374 négyszögöl földet, azon kezdtek gazdálkodni. A gyerekek is besegítettek, természetes volt, hogy a játék mellett feladataik is vannak, tizenkét évesen már traktort vezettek.

Hitetlenkedve hallgatom, de a sorban tizenkilencedik gyerekük, Hajni megerősíti az állítást. Nem messze lakik, ő a lovas a családban, gondoskodik a négylábúak­ról, segít a világra jönniük, lelkiismeretes gazdájuk.

– Tényleg soha nem kiabáltak, sem egymással, sem velünk. Anyu minden szülői értekezleten ott volt, nem tudom, honnan volt ilyen végtelen energiájuk. Szoros kapcsolat van közöttünk, minden gyerek 15 kilométeres körzeten belül lakik, egy nővérem Németországban él, a férje ott kapott munkát. A tizennégy lány létrehozott egy Facebook-csoportot, mindennap megírjuk, kinek milyen napja lesz, a bánatunkat is megoszthatjuk egymással, de van egy családi csoport is, abban mindenki benne van.

A mai napig a szüleink jelentik a biztos bázist az életünkben, minden gyereküknek házat, lakást vettek meg autót. A barátaink imádtak hozzánk járni, mert a szüleink jókedvűek, nyitottak voltak – és miközben megsimogatja, egy gyors puszit nyom apja fejére.

Mialatt beszélgetünk, négy gyerek is hívja Juci nénit a két telefonja közül valamelyiken, nincs különösebb hírük, csak elmondják, mit főztek, merre járnak. Mind a húsz gyereket természetes úton szülte, még az ikreket is, és rajtuk kívül mindegyik négy kiló fölötti súllyal jött a világra. – Sokan mondják, hogy nem látszik rajtam a sok szülés, mindig kérdezem: minek kellene látszania?

Juci néni azt mondja, ha nem született volna ennyi gyereke, lehet, hogy kalandor lett volna.

– Mi vettük meg az országban az első John Deere kombájnt, ezért az amerikai cég egy tíznapos úttal ajándékozott meg bennünket. A férjem azt mondta, ő át nem lépi az országhatárt, feláldoztam magam, én utaztam. Imádtam New Yorkot, a rengeteg különböző nemzetiségű embert, tele van a város élettel. Hajóztam a Mississippin, volt a hajón egy kaszinó, még zsetonokat is vettem, de nem nyertem semmit – mondja nevetve. – Többször jártam Hollandiában, magával ragadott a tisztaság, a kiszámítható egyszerűség, és minden utazás alkalmával megállapítottam, hogy a világ egy csoda.

– Amíg a feleségem utazgatott, majd megőrültem nélküle, pedig akkor még több gyerek velünk élt. De ő a másik felem, az ész, az otthon és a biztonság – veszi át a szót Ernő bácsi, s közben bekukkant János fiuk is. A földeken a fiúk gazdálkodnak, János feladata a száz disznó és a több tucat bika ellátása. Nem messze lakik ő is, ahogyan Hajni és a családja, kamasz gyerekei is beugrottak a nagyszülőkhöz. Megérkezik a legkisebb testvér, Éva is, itt így telnek a napok. Juci néni reggel elkezd főzni kettejükre, és egyszer csak azon veszi észre magát, hogy tízen ebédelnek az asztalnál.

A karácsonyok sem akármilyenek, tavaly 76-an ültek a kastélyban kígyózó asztalok körül. A tízméteres fát a gyerekek és az unokák díszítik, míg a konyhában több száz szelet hús készül, csak rántottból 120 szelet. Mindig kerül az asztalra egy nagy kondér húsleves is, tele zöldséggel.

– Még jó, hogy a lányok be tudnak segíteni – mondom magától értetődően, de Juci néni csak legyint egyet. – Dehogyis, ők a süteményeket sütik, azt már nem vállalom. Egyedül főzök mindent, két nap alatt megvagyok. Húsz gyerek után ez nem is kérdés – mondja, és a konyha mérete alapján nem is támadnak kételyeim, egy emberre szabták.

Hajnival és a két unokával megnézzük a lovakat, nem értek hozzájuk, de látom, hogy gyönyörűek. A szín alatt egy százéves konflis, előtte egy kocsi, a gyerekek imádnak ezekkel furikázni, majdnem az összes unoka elfér rajta. Nem messze van az egykori intéző háza is, abból három lakást alakítottak ki, ha valamelyik gyereknek szüksége van rá, legyen független bázisuk. Gyakran van lakója a lakásoknak, a gyerekek több mint fele elvált.

– Minek szenvedjenek, ha nem működik a házasságuk?! Az a legjobb, ha különválnak az útjaik – mondja bölcsen a 76 éves asszony.

Biztosan szektatagok. Vagy bigottan vallásosak. Esetleg őrültek. Lukács Ernő és felesége nem ritkán hallott ilyen és ehhez hasonló véleményt. Pedig egyik sem igaz. Csupán két ember szerencsés találkozása, szorgalma és kitartása kellett hozzá.

Ugyanazt akarták az élettől, és meg is kapták. Ötvenöt éve házasok, ha újra kezdhetnék, ugyanígy csinálnának mindent, és szinte egyszerre szólalnak meg:

– Így építettük fel az életünket, mert nekünk így volt jó. Úgy tűnik, bejött.