Az úrinő nyaral, avagy mit diktált az illem az 1900-as évek elején?

„Jól nevelt, finom nők az utazás végéig igyekeznek külsejük csínját megőrizni” – szögezi le Wohl Janka, aki az 1800-as évek végén vetette papírra, miként viselkedik egy kifogástalan úrihölgy. Megállapította, hogy a nők szenvedélyesebben vágynak arra, hogy útra keljenek, mint a férfiak, s gyakran ők azok, akik hajóra, vonatra, később automobilba ültetik férjeiket, holott a teremtés koronája szívesebben terpeszkedne az otthoni karosszékben.

Az utazás divatja ekkor kezdett szélesebb körben elterjedni, így már nem csak az arisztokraták, de a polgárságba felkapaszkodott, tehetős családok is külhoni nyaralások emlékeivel dicsekedhettek. Nagyjából ezzel egy időben indult Németországból világhódító útjára a képes levelezőlap. A gyengébb nem tagjai így adták hírül, milyen festői tájakon jártak, és sokan gyűjtötték is ezeket.

Az illemkönyvek persze óvtak attól, hogy a nők a nyaraláson a túlzott divatozás hibájába essenek, s kihívó estélyikkel meg uszályos sétaruhákkal felszerelkezve induljanak például az akkor divatos Tátrafüredre. Helyette praktikus esőköpenyt, vastag talpú cipőt, lovaglóruhát, valamint minél kevesebb bőröndöt és skatulyát javasoltak.

Az egyik szerző, Kalocsa Róza az 1880-as években azt tartotta, a magára adó hölgy a vasúti kocsiban és az étteremben is magán tartja a kalapját, elvégre ezek is nyilvános helyek. Sok tanácsa elavult azóta, de egy nem: óvott attól, hogy út közben erős illatú ételt vegyen magához egy úrinő. S valóban, ezt máig emlegetjük, ha mellettünk fasírtot, hamburgert falatoznak a buszon vagy vonaton.

„Kisebb fürdőkbe elegáns nők nem visznek el díszesebb öltözeteket, melyek nevetségesen kirívó ellentétet képeznének egyszerű környezetükkel” – szögezte le Wohl Janka. A nagyobb, fényűző nyaralóhelyeken pedig veszély leselkedett az ártatlan leányzókra, de a férjezettek sem voltak biztonságban. Kalandorok, „hírhedt korhelyek” és hozományvadászok lestek ugyanis prédára, és csak a kimért, visszafogott udvarosság és a zárkózottság védett ellenük – legalábbis az erénycsőszök szerint.

Megengedett volt ugyan, hogy az asszonyok a házastársuk nélkül kúrálják magukat, de a magányos nőket az esti szórakozásból és a kirándulásokból elvileg kizárták a szabályok. A valóság persze másképp festett, s erről pikáns novellák és színdarabok regéltek. Ahogy azokról a lányszöktetésekről is, melyek az ilyen, nyaranta szövődött románcok következményei lettek.

„Kerti ünnepségeken, fogadásokon, bálokon nincs elragadóbb látvány, mint amit a rőtszőke angol hölgyek nyújtanak lazán tűzött hajzatukkal, krémszínű csipkeruhájukban, amely újabban szabadon hagyja a nyakat meg az alsókart” – szól a divathír 1900-ból. Mindehhez könyékig érő csipkekesztyűt viseltek a ladyk, ami legfeljebb a gyűrűsujjakat láttatta.

Akkoriban még Párizsban is botrány kerekedett abból, hogy három nő fátyolszerűen vékony anyagba burkolózva jelent meg a lóversenyen, s egyikük felhasított szoknyája a lábat is megmutatta. Heves fogadtatásra leltek, a rendőrök mentették ki őket a felbőszült tömeg karmaiból. Valósággal forradalmi hírnek számított 1910-ben, amikor egy francia szabó száműzni kívánta a fűzőt a gardróbokból, majd pedig egy manöken férfinadrágban lejtett végig a kifutón.

Autó a divat

A budapesti aszfalton végiggördülő automobilokat a XX. század elején még megbámulták az utcagyerekek, de az 1930-as évekre már volán mögé ült, akinek úri kedve úgy tartotta. A korhoz idomult a hajviselet is, trendi lett a szélfútta frizura és a fátyolszerű kendő, ami az autós kirándulásokon lobogott a hölgyek után. A vezetni tudó inasok olykor uraknak adták ki magukat, így szédítették a fruskákat. Nem véletlen, hogy nálunk 1934-ben forgatták le a Meseautó című filmet. E közlekedési eszköz státusszimbólummá vált. Számon tartották a fővárosban, melyik jármű kié, és a nyitott utastérbe illett bedobnia a névjegyét annak, aki felismerte az ismerőse kocsiját. Alkoholt inni nem számított sikkesnek: Párizsban például nyakra-főre limonádét, s új szokásként narancslevet kortyolgatott az úri közönség. Erre rímelt aztán az 1960-as években dúdolt sláger, az Autó a divat. Szövege praktikus közlekedési tanácsokkal szolgált a Trabanton pöfögőknek: „Mindig Bambi, semmi szesz!”

A Nagy Háború azonban az öltözködési szokásokat is átírta: a fényűző ruhaköltemények „hazaárulásnak” számítottak, aki tehette, olcsó konfekciót vásárolt. A haj és a szoknya rövidült, a lányok pedig nekivetkőztek. Coco Chanel immár azt hirdette, hogy az a trendi, ami kényelmes is…

Később az amerikaiak diktálták a strandon és a teniszpályán a módit. Így 1933-ban már nem volt visszatetsző, ha egy lány szandált húzott, kendőblúzt viselt, amit a derekán megkötött, s a hátát szabadon hagyta. Akkoriban a lányok – a korabeli lapok szerint Perczel Zita színésznő is – fürdőtrikóban merültek a habokba, majd a parton sortnadrágot húztak. Bő évtized múlva, 1946 júliusában aztán bemutatták a bikinit.

A kezdeti botrány hamar elhalt, a kétrészes fürdőruha elnyerte a férfiak tetszését, a hatvanas évektől már a molettek sem restelltek ebben parádézni. A hetvenes években aztán forgószélként érkezett a forrónadrág, amit a fiúk is felvettek, bár keveseknek állt igazán jól…

„A divathölgy nem fázik, és nincs melege” – élcelődött régen a tollforgató, aki arra célzott, hogy a tetszeni vágyás gyakran felülírja a logikát. A dámák a hűvös nyári éjszakákon bátran viseltek kivágott estélyit, máskor a hőségben is nyakig begombolkoztak. Nálunk 1937-ben a tévét még „távolbalátónak” nevezték, s csupán vágyálomnak számított, de az angolok már ebből tudták meg, hogy mi a naprakész divat. S erre inkább voltak kíváncsiak a ladyk, mint a vészjósló politikai hírekre…