Utak és találkozások: Gábor és Rohini története

A két fiatal útja 2005 novemberében, egy ragyogó vasárnapon fonódott egymásba. Minden Gábor frizurájával és azzal a bizonyos útkereszteződéssel kezdődött, ahol az indiai lány a férfi mellé lépett, és megszólította.

Rohini a hosszú amerikai évek után döntött úgy, hogy visszaköltözik szülővárosába, Bombaybe, de előtte még hátizsákos utazóként világot akart látni egy kicsit. Utolsó állomásnak Kubát választotta, már egy hónapja járta az országot.

Kovács Gábor másfél évre tervezte, hogy felfedezi Dél-Amerika és Ázsia egyes részeit. Neki az első útja vezetett Kubába.

Rohini a frizurája alapján azt hitte Gáborról, hogy krisnás, így kedvesen megszólította, ám a férfi először nem vette jó néven. Aznap már kétszer átverték a dörzsölt helyiek, a barna bőrű lányról automatikusan feltételezte a rosszat.

Végül mégis szóba elegyedett vele, azóta pedig egy párt alkotnak. Ennek lassan 15 éve.

Ahogy Rohini meséli, Gábor mindig úgy gondolta, hogy a gólya születésekor eltévedt, és a világ rossz szegletébe dobta, mert a szíve, amióta az eszét tudja, a trópusokra húzta, ráadásul a lány India trópusi részéről jött. Mindketten úgy képzelték, hogy valahol az óceán mellett telepednek majd le, egy jó évet töltöttek azzal, hogy megtalálják álmaik helyét, ám valamiért egyik sem volt megfelelő.

Utazásukat megelőzően Gábort szerencsétlen baleset érte, a bokája csúnyán megsérült. A kényszerpihenő, illetve a rehabilitáció két hónapját a férfi szüleinek nyaralójában, a Káli-medencében fekvő Bács-hegynél töltötték.

– Nekem, a városi lánynak első látásra szerelem volt ez a vidék – mondja Rohini. – Mikor a trópusi utunkból újra visszatértünk, ugyanazt a vonzódást éreztem, mint az első pillanatban, a hegyekből áradó nyugalom teljesen elvarázsolt.

Rohini családja negyedik generáció óta textilekkel foglalkozik, szövetek, színek, hímzések, nyomatok, textúrák között nőtt fel, ezek vették körül. Nem meglepő hát, hogy őt is ez a terület vonzotta. Tizenhét éves korában hagyta el Indiát, hogy képzőművészeti diplomát szerezzen. Mire a húszas évei végén találkozott Gáborral, már nem kínozta a honvágy, bárhol el tudta volna képzelni az életet.

Merthogy mindig is hatalmas álmodozó volt, gyermekkorában rengeteg időt töltött az ablakon kibámulva és azon gondolkodva, hogy vajon milyen is a világ körülötte. Kilencéves korában a szülei egy mélykék hátizsákkal ajándékozták meg; már akkor megfogadta, hogy amint teheti, a zsákjával a hátán nyakába veszi a világot.

– Emlékszem, hogy tizenkét évesen egy bombayi esküvőn a család egyik szállodatulajdonos barátjával beszélgettem. Egyből az jutott eszembe, hogy de szeretnék egy nap hasonló életet élni, egy kis vendégházat működtetni, és megismerni megannyi teljesen más világnézetű, az élet különböző területeiről érkező embert.

Rohini hindu, hisz a sorsban, az eleve elrendeltetésben, így amikor a végzet összehozta Gáborral, akivel arról beszélgettek, hogyan is képzelik el az életüket, a vendégház gondolata újjáéledt benne. Ahogy mondja, egyszerűen képtelen volt elhinni a szerencséjét, hogy egy olyan férfiba szeretett bele, aki hasonló álmokat dédelget, mint ő.

Aki ugyanúgy képtelen elképzelni magát a monoton, lélekölő mókuskerékben, aki kész látni, tanulni a világ egészétől, aki később le akar telepedni, és egy olyan kis szálláshelyet szeretne vezetni, ahol szó szerint ők maguk üdvözölhetik a világot a saját küszöbükön, saját idejükben és saját feltételeiknek megfelelően.

Ami a Sárga Házat illeti, a hely találta meg őket, és nem fordítva. A környéken tett sok séta során bukkantak rá Káptalantóti mellett, s bár megannyi romos ház volt eladó a környéken, valamiért ez fogta meg őket. Arról álmodoztak, mihez kezdenének vele, ha az övék lenne, aztán egyik nap csörgött a telefonjuk. A birtok holland tulajdonosa hívta őket azzal, hogy tudja, házat keresnek, ő pedig szívesen eladná nekik a hatalmas kertben fekvő, romos épületet, amelynek dombjáról rálátni a mezőkre és a tanúhegyekre.

Ennek már nyolc éve. Rengeteg munkával felújították a beszakadt tetejű házat, életet leheltek a mintegy hatezer négyzetméteres telekbe, ahol most zöldség és gyümölcs terem, és megnyitották a vendégek előtt áprilistól decemberig a Sárga Ház kapuját.

Rohini nem tagadja, eleinte a nyelvi korlátok leküzdése jelentette a legnehezebb kihívást. A korai években, amikor Gábor barátaival és családjával töltötte az időt, sokszor csak hallgatta, ahogy a töb­biek beszélgettek, próbálta kitalálni, történeteket szőni arról, vajon miről folyt a társalgás körülötte. Ugyanakkor nagyon megfogta a nyelv lírai szépsége, és elhatározta, hogy megtanulja.

– Igazi kihívás volt, és azt hiszem, marad is! Nem tudom, hol tartanék Gábor és szeretetteljes családja, baráti körének kedves útmutatása és elfogadása nélkül. Ráadásul ma már a tízéves Antara is kijavít, és felhívja a figyelmemet a magyar nyelv árnyalataira.

És hogy mi hiányzik Indiából? Szülővárosa, Bombay illata, hangja, az örökös vibrálás. Ami pedig a családot és a barátokat illeti, a technika segít, velük az interneten keresztül tartja a kapcsolatot.

– Évente egyszer megyek Indiába. Amikor Antara még óvodába járt, ott töltöttük a téli hónapjainkat, most, hogy iskolás, egyedül utazom haza minden télen egy hónapra. Gábor és én leginkább azt szeretnénk, hogy gyermekünk erősen kötődjön a gyökereihez, függetlenül attól, hogy mennyire szerteágazó ez a családfa, milyen távolságra fekszik a két ország.

Rohini évekkel ezelőtt szeretett anyósa unszolására kezdte el árulni a ruhadarabjait és lakástextiljeit a Liliomkert termelői piacon. Munkája mellett ügyel arra, hogy mindenekelőtt minőségi időt töltsön a családjával és a barátaival.

A magyar konyhát különösen szereti, csínját-bínját anyósától és férjétől leste el. Arra a kérdésre pedig, hogy mi a kedvenc étele, azonnal rávágja: bármilyen meglepő, bizony a mákos rétes.

– Nem tudom, hogyan éltem túl az életem első 28 évét mák nélkül! Mindent imádok, ami mákos, de ha sós ételt kell említenem, akkor egyértelműen Gábor lecsója áll az első helyen.