Nem ér véget az életünk

– Mindenre pontosan emlékszem ma is. Nem tudom elfelejteni. Azt a pólót is megőriztem, amelyet a balesetkor viseltem. Remélem, ha kiírok magamból mindent és beszélek a történtekről, segítek magamon, és talán másoknak is talpra állni.

Az autóbusz Franciaországból, egy iskolai sítáborból tartott hazafelé, fedélzetén 56 fővel: 43 fiatalkorúval és 13 felnőttel. Az olasz rendőrség 23 óra 40 percre tette a baleset időpontját. Az egész rendkívül gyorsan zajlott le. A csattanásra ébredtem fel. Bal oldalon az ötödik sorban, az ablaknál ültem, mellettem kívül a feleségem.

Ahol a padlón magamhoz tértem, a busznak nem volt sem oldala, sem ülései. Ahogy tovább emeltem a fejem, megláttam a 17 éves fiamat: a busz mellett, azzal párhuzamosan feküdt, mozdulatlanul. Rögtön elkezdtem mászni hozzá, nem néztem se jobbra, se balra. A feleségemet se láttam, de azt tudtam, az első kérdése az lenne, hogy hol a gyermeke, elsőként őt kell menteni. Odaértem Balázshoz, a fejéhez térdeltem, nem tudtam, él-e vagy sem.

Abban a pillanatban robbant a busz, repkedett minden, fröcsögött az égő gázolaj. Iszonyú forróság lett egy pillanat alatt, égette a bőrömet, a tüdőmet. A fájdalom dacára is megőriztem a lélekjelenlétemet, mindvégig tudtam, mit csinálok és miért csinálom. Mínusz 10 fokban, zokniban, pólóban elvonszoltam a fiam testét a busztól – a rendőrök később lemérték, hogy 35 méterre –, hogy ne égjen meg. Állandóan elestem, mindig kicsúszott a kezemből, mégis félve fogtam meg, nehogy valami kárt tegyek benne...

Közben felpillantva láttam egy alakot, ahogy próbál menni a buszban, az egész teste égett. Nem ismertem fel, de azonnal el is kaptam a tekintetemet.

Kínlódásom közben körbenéztem, próbáltam segítséget kérni. A testnevelő tanár – akinek az égő kabátját a felesége rángatta le róla – sokkos állapotban a gyerekek nevét kiabálta. Lehetetlen volt közel menni a buszhoz, akkor már senkin nem lehetett segíteni. A tárgyaláson elhangzott: 40 és 60 másodperc közé teszik az ütközés pillanata és a teljes lángolás közti időt. Ennyi ideje volt a túlélőknek, hogy kijöjjenek a buszból, amit egy oszlop hosszában kettévágott.

Egyedül egy huszonéves lány segített nekem távolabb húzni Balázs testét, mindenki más földbe gyökerezett lábbal nézte a történteket vagy fel-alá rohangált. Timi végig mellette maradt, amíg orvost kerítettem. Reménykedtem, hogy csak kómába esett. Egy doktornő vizsgálta meg a fiamat, és mutatta, hogy már nem tud segíteni.

A busz robbanása óta tudtam, hogy a feleségem már biztosan nem él, bent égett. Sokáig emésztett, kísértett, vajon Enci szenvedett-e. Később mondták az orvosok: az ütközéskor szörnyethalt ő is, mint a fia. Nem szenvedtek.

A forróságra és a szagokra emlékszem. Nem voltak segélykiáltások, csak a tűz ropogott. Letérdeltem Balázs teste mellé, simogattam a kis fejét, és sírva könyörögtem, hogy ne haragudjon rám, amiért nem tudtam megvédeni.

Kisebb karcolásokkal, zúzódásokkal, összevarrt sebekkel megúsztam az egészet. Eleinte az a gondolat nyomasztott, hogy miért kellett megmaradnom, amikor nekem mellettük lenne a helyem. Hátborzongató belegondolni: ha elsőként nem a fiamat mentem és húzom el a busztól, hanem a feleségemet keresem, akkor nagy eséllyel a robbanáskor én is bent égek. Tulajdonképpen Balázsnak köszönhetem az életemet.

Négyéves volt, amikor összeköltöztünk az édesanyjával, akit később feleségül vettem. Szerető családként éltünk együtt, emellett jó kapcsolatot tartott az édesapjával is. A fiamként szerettem és neveltem, Balunak becéztük. Az én hatásomra kezdett el ő is karatézni, együtt jártunk edzésekre, ez még közelebb hozott minket egymáshoz. A baleset előtt két hónappal Bulgáriában, a korosztályos Európa-bajnokságon 8. helyezést szerzett.

Visszagondolva, az első furcsa történés ekkor esett meg velünk. Tudni kell a fiamról: kiskora óta rettegett attól, hogy valaki elalszik vezetés közben; még gyerekpszichológushoz is hordtuk egy évig, hogy a félelmét elűzzük. A bulgáriai versenyre kocsival vittem ki, majd kora hajnalban indultunk haza. Pár óra múlva fáradtnak éreztem magam, úgyhogy néztem a helyet, hol állhatnék meg felfrissülni.

Két kamion között autózva hirtelen vettem észre egy buszmegállót, gyorsan jobbra rántottam a kormányt és félreálltam. Abban a pillanatban egy nagy csattanást hallottunk: egy szemből érkező autó vezetője elvesztette az uralmát a kocsija fölött, és belecsapódott a mögöttünk jövő kamionba. Vagyis ha nem álltunk volna félre, valószínűleg éppen minket talál el. Utólag azt mondom, akkor még nem jött el Balázs ideje, én is vele voltam…

Hazaérkezésem után két nappal bementem dolgozni, tettem a dolgom. Nem akartam egyedül lenni otthon, ezért esténként lementem a karateklubba edzést tartani. Balu barátaiban, sporttársaiban is igyekeztem tartani a lelket, példát kellett mutatnom a lelki túlélésben is. Sokan féltek odajönni hozzám, merthogy mit lehet mondani ilyen helyzetben – én viszont magamtól beszéltem róla és a történtekről mindenkinek, sírva is. A fiam egyszerűen nem lehet tabu téma az életemben.

Ami elszomorított: az első hetekben beindultak a mendemondák, mi hogyan történt, egyesek össze-vissza nyilatkoztak, a hozzátartozók teljesen összezavarodtak. Például életmentő kitüntetést vett át olyan túlélő, aki – a saját szememmel láttam – megdermedve nézte az égő buszt, abból képtelenség volt bárkit kihozni. Ez rettentően irritált, sokáig nem hagytam, hogy 17 ember haláláról téves információk keringjenek, cáfoltam, ahol tudtam. A teljes, hiteles történetet megírtam a Facebook-oldalamon, és ma már elengedtem az egészet.

Az emberek az elmúlt három évben folyamatosan odajönnek hozzám, írnak. Sokan elmesélik a saját történeteiket, szenvedéseiket. Én pedig türelemmel meghallgatom. Ez az én terápiám.

Szerencsére sosem szenvedtem rémálmoktól a balesetről. S bár szinte minden éjjel álmodom, a családommal nagyon ritkán. Egyszer álmomban „megüzente” a fiam a mi sajátos nyelvezetünkön: higgyem el, ahol ők vannak most, ott nagyon boldogok. Ez megnyugvást hozott.

Az, hogy így el tudom viselni a hiányukat, abban biztosan sokat segített a küzdősport, meg a sok-sok jel. A tragédia előtt nem foglalkoztam ilyesmivel, ám az elmúlt három évben olyan csodák történtek velem, olyan üzeneteket, bizonyosságokat kaptam, amelyek nyomán hiszek abban, hogy a sorsunk meg van írva előre.

Például a temetés után Balu holmijai között találtam egy rajzot, házi feladatként a környezetszennyezésről készítette 2016 decemberében, egy hónappal a baleset előtt. Utat, folyót, hidat rajzolt, meg egy füstölő gyárat, felülre 12 keresztet, alulra 5 elszáradt fát. Interneten a fényképnézőben ellenőriztem: ugyanígy kanyarog a folyó Veronánál, ilyen az útkanyarulat, a baleset helyszíne előtt egy ipartelep található, és a tragédiában összesen 17-en vesztették életüket.

A baleset után nem sokkal Pestről egy karatemester érkezett hozzánk Siófokra, aki beszélni akart velem. Tőle hallottam először másik világról, kvantumfizikáról, energiáról, részecskék és lelkek kapcsolódásáról. Elkezdtem cikkeket, könyveket olvasni mindezekről. Ma már én is hiszek abban, hogy az életünk nem ér véget ezzel a földi léttel, és hogy ez az élet sokkal több annál, mint amit felfogunk belőle. Hiszem, hogy energialények vagyunk, és ha a lélekenergiánk egyszer összekapcsolódott, akkor az a kapcsolat örökre megmarad. Akkor is, ha ők elmentek a túlvilágra, egy másik dimenzióba, akárhová, akármilyen messze. A hit erőt ad az embernek, higgyen akár Istenben, Allahban vagy az univerzumban.

A feleségem rajongott a Távol-Keletért, Balu meg én pedig a karate miatt vágytunk Japánba. Arra gyűjtöttünk, hogy 2019-ben együtt elmegyünk a világbajnokságra. A feleségem gyönyörű gobelineket hímzett, többek között hónapokon át dolgozott az alapító nagymester portréján. Az emlékükre mentem ki Japánba még 2017-ben.

A velem megesett csodák közé sorolom, hogy a jelenlegi vezető, Shinan Kenji Midori jóakaratából egy hónapig kint lehettem, s az idegen környezet különleges gyógyírt jelentett a családi tragédia feldolgozásában: egydanos fekete övesként is megkülönböztetett figyelemmel vettek körül, ott edzettem, és több közös esti programon vettem részt a nagymesterrel. Ez a különös kapocs köztünk megmaradt: később többször találkoztunk európai versenyeken, mindig odajött hozzám üdvözölni.

A legnagyobb élményem Japánban?! Egy magyar mester elvitt egy tokiói temetőbe azzal a céllal, hogy próbáljam megtalálni a kiyokushin karate stílust megalapító nagymester, Masutatsu Oyama sírját. Álltam a hatalmas temetőben, vártam, hogy egy hang majd megmondja a fejemben, merre menjek. Tébláboltam, megláttam egy japán házaspárt, és bevillant: őket azért küldték, hogy odavezessenek. Követve őket, jó sok kanyar után valóban eljutottam a mester sírjához. Ez korábban még egyetlen, Japánban járt magyar karatésnak sem sikerült.

Nemrég új műfajba kezdtem, egy önvédelmi szisztémára váltottam. Engem az edzés tartott és tart életben, én már nem akarok mással foglalkozni a hátralévő életemben. Abban a lakásban élek, ahol a családommal együtt laktunk. Nem akartam elköltözni, nem menekülök az emlékeim elől. Nemrég vettem egy lerobbant régi házat, most azt újítom fel a saját kezemmel. Terveket szövögetek, keresem az utam. Biztos vagyok benne, hogy én azért jöttem haza Veronából, mert van még valami dolgom, amit csinálnom kell.

Tudom, hogy ebben a világban már nem jönnek vissza a szeretteim. Ha ebbe a fájdalomba beleragadok, akkor elvesztegetem az életem. Nem adtam fel azt, hogy itt a Földön újra társra leljek, hogy gyermekem szülessen.

Elfogadtam, hogy baleset történt, a sofőr hibázott. Megkapta érte a büntetését. De nem érzek elégtételt azért, mert elveszítettem a családomat.

Hogy mi segíthet még túlélni egy tragédiát? A kis lépések művészete. Mindig tenni kell valamit, és legyen az a leghétköznapibb, legrutinosabb cselekedet, akkor is teljes figyelemmel és koncentrációval végezni azt. Ha reggel, amikor felkelsz, és rögtön beveted az ágyad, már jó úton haladsz. Ne hagyd, hogy az elméd uraljon téged – neked kell uralkodnod felette.

Nem szeretek kimenni a temetőbe, ahol a feleségem és Balu hamvai nyugszanak. Engem az a hely nem megnyugtat, hanem felkavar.

Más lettem, sokkal érzékenyebb. A mai napig sírok esténként, egy filmen, egy zenén elerednek a könnyeim. Utána könnyebb picit.

Perről perre

A veronai államügyész 2018-ban hat embert – a magyar buszsofőrt és öt olasz mérnököt – vádolt meg közúti baleset okozásával, de csak a magyar sofőr kért rövidített eljárást. Az ő büntetőperét tárgyaló olasz bíróság 2020. augusztusi indoklása szerint a katasztrófát a vezető hosszú ideje fennálló alvászavara okozta, ezért a maximálisan adható, legnagyobb büntetést szabta ki: nem jogerősen 12 év szabadságvesztésre ítélte a sofőrt. Az autópálya üzemeltetőinek felelősségét külön eljárásban, új bíró kezdi majd tárgyalni december 15-én.