Megküzdeni és tudatosabban élni

– Mit rejt pontosan a reziliencia fogalma, és vajon miért találkozunk vele egyre többször napjainkban?

– A reziliencia az utóbbi évtizedekben vált divatos fogalommá, és nem véletlenül. A legkülönfélébb élő rendszereknek – ökológiai, humán –, sőt az ember által működtetett rendszereknek – intézmények, gazdaság stb. – talán a legfontosabb jellegzetességét képes megragadni: hogy egy rendszer hogyan képes fennmaradni igen súlyos negatív hatások ellenében is. Egyetlen szóval nehéz magyarra fordítani.

A leg­rövidebb meghatározása: rugalmas ellenállás. Mindkét elem fontos ebben a meghatározásban. Az ellenállás arra utal, hogy bármennyire ártalmas hatás is éri, nem roppan össze, nem esik szét. Lehet, hogy a csapás megtépázza, mégis megőrzi a saját lényegi természetének azokat az elemeit, amelyekből újra tud épülni. A rugalmasság arra utal, hogy vélhetően alkalmazkodik az új körülményekhez, tehát nem úgy fog talpra állni, hogy teljesen visszaállítja a csapás előtti régi önmagát.

Ez az alkalmazkodás azonban nem önmaga feladását, nem a körülményekhez kaméleonként igazodást, hanem belső felfrissülést, fejlődést jelent. Azaz megőrzi az identitását – talán még erőteljesebben hasznosítva az önmagában rejlő potenciálokat.

A lélektan természetesen az emberre vonatkoztatva kutatja ezt a jelenséget. Felfigyeltek ugyanis arra, hogy míg a súlyos sorscsapásokat, szélsőségesen erős stressz-hatást – háború, katasztrófák, abúzus stb. – elszenvedett embereknek bizonyos hányada lelkileg olyan súlyosan sérül, hogy pszichiátriai kezelésre szorulnak, vagy teljesen rossz vágányra kerül az életük, ad­dig mások akár teljesen egészségesen tudják folytatni az életüket. Azokat az embereket nevezték rezilienseknek, akik e pozitívan túlélő csoportba tartoztak.

– Melyek a reziliens ember sajátos jellemvonásai?

– A reziliencia nem jellemvonások összessége. Tény, hogy többfajta egyéni adottság – például pozitív beállítódás, önbizalom, megfelelő önszabályozó képességek stb. – hozzájárulnak a rugalmas ellenálláshoz, ám ezeken túl erősen meghatározóak a kapcsolati sajátosságok, sőt tágabb közösségi, környezeti hatások is. Válságos helyzetben, traumák átélése után valamivel nagyobb az esélyük a reziliens reagálásra, akiknek jobbak a kapcsolataik és a szocio­öko­nó­­miai adottságaik. Akik olyan társas/társadalmi közegben élnek, ahol bizalom és segítőkészség van, illetve megfelelő a szociális, az oktatási és az egészségügyi intézményi rendszer.

A rezilienciát néha – tévesen – a megküzdő stratégiákkal szokták azonosítani. A „megküzdő straté­giák” a személyiség különféle technikái, reagálásmódjai, amelyekkel az egyének a stresszhelyzeteket próbálják kezelni. Mindenki több ilyen stratégiával is rendelkezik, és ezek hatékonysága egyrészt azon múlik, hogy mennyire gazdag egy személy megküzdő repertoárja, másrészt azon, hogy képes-e az adott helyzet kezeléséhez leginkább megfelelő megoldást alkalmazni. Így természetesen ezeknek a technikáknak és megfelelő alkalmazásának szerepük lehet a reziliens alkalmazkodásban, de nem azonosak a rezilienciával.

– Honnan tudhatom, hogy reziliens vagyok-e?

– A legbiztosabb mutatója a rezilienciának, ha valaki már átélt az életében kritikus élethelyzeteket, válságokat, traumákat, és azokból – ha lassan is, vagy akár segítséggel is, de – talpra tudott állni és újraépíteni az életét.

– Tanulható vagy fejleszthető-e ez a képesség? Megalapozható gyerekkorban?

– Vannak olyan elemei, amelyek tanulhatók, és ezek nagy részét a legkorábbi fejlődési életszakasztól kezdve folyamatosan sajátítjuk el. Nyilván jót tesz, ha a gyermeket nem „védőburokban” nevelik, azaz a szülők nem próbálják „még a széltől is óvni”, hanem engedik, hogy bizonyos helyzeteket, konfliktusokat maga próbáljon megoldani. Az is számít a reziliens készségek kialakításában, ha a gyermek a környezetében jó példákat lát arra, hogy a komoly nehézségek idején hogyan lehet kijönni a gödörből.

– Vajon egy reziliens ember minden élethelyzetben képes a rugalmasságra?

– A reziliencia kifejezést a nagyon súlyos stresszhelyzetek kezelésére vonatkozóan használjuk. Az átlagos élethelyzetek megoldásához nem feltétlenül kell reziliensnek lenni. Persze logikusnak tűnhet, hogy aki nagy traumákból is képes felépülni, bármilyen helyzet kezelésében ügyesebb lesz, de ez nem feltétlenül igaz.

– Van-e összefüggés a reziliencia és az egészségi állapot között, vagyis az efféle rugalmasság segíthet-e elkerülni bizonyos betegségeket, és ha igen, melyeket?

– A betegség-reziliencia kapcsolatának vonatkozásában nem fekete-fehér a válasz. Működhet re­zi­liensen élete válságos helyzeteiben például egy krónikus beteg is, éppúgy, mint egy fizikailag egészséges személy.

– Hogyan segíthet a koronavírus-járvánnyal való megküzdésben a reziliencia, mit tehetünk a mindennapok során saját magunkért, életminőségünk megőrzéséért?

– A koronavírus-járvány sorscsapás ugyan, de mégsem mindenki éli meg rendkívüli traumának. Akik nem élték meg a szeretteik, barátaik elvesztését a fertőzés miatt, vagy nem veszítették el a munkájukat, azok esetében nehéz megmondani, hogy a rezilienciájuk segíti-e őket ennek az időszaknak az optimális megélésében, vagy egyszerűen csak szerencsések.

A reziliencia vagy annak hiánya azoknál mutatkozhat meg – és azok esetében érdemes azt erősíteni és támogatni –, akiknél tényleg traumák következtek be. Mivel tudjuk, hogy a rezilienciapotenciálok felszínre kerülése nagyban függ környezeti tényezőktől, esetükben a közösségeknek és intézményeknek igen nagy a felelősségük. Mind érzelmileg, mind egyéb formában mellettük kell állni, és segíteni, hogy mielőbb visszanyerjék a lelki és fizikai stabilitásukat.

Megelőzésképpen pedig mindenkinek hasznos, ha tudatosabban kezd élni, és ha ő maga rendben van, akkor segíteni próbál a bajbajutottakon.