Kinek mondjam el? – Távolságtartó családtagok

Kedves Ágnes!

Azt mondják, a nagyszülők szereteténél nincs önzetlenebb érzés a világon, mivel ők már nem akarnak nevelni, olyannak imádják az unokáikat, amilyenek. Hát nekem, sajnos, más a tapasztalatom. Három kisfiamnak gyakorlatilag nincs nagyszülője, pedig a négyből még három él és jól is bírja magát…

Az édesanyám sok éve meghalt. Apám később elvett egy korban hozzáillő özvegyasszonyt, akinek magának is van már azóta két fiú unokája, akik az enyémekkel nagyjából egyidősek. S a házaspár úgy döntött, hogy elég nekik az a két unoka! Bár azért ne legyek igazságtalan: idős apukám néha titokban a játszóterünkhöz lopódzik, hogy egy félórát nézhesse a saját unokáit, és karácsony másnapjára meghívnak bennünket ebédre. A mostohaanyám családját persze szentestére hívják, sőt 25-én is ott ebédelnek náluk.

Mi az ünnepek alatt összegyűlt maradékot kapjuk, gyakorlott háziasszonyi szemmel persze észreveszem, hogy a tálakban fél adag töltött káposzta, egy kacsamell, két májas hurka van: ami az előző napokról megmaradt. Az ajándék pedig egy-egy könyv a gyerekeknek és egy közös társasjáték. A felnőtteknek semmi, mivel szerintük a karácsony legyen csak a gyerekeké. Apukám másképpen csinálná, de nagy papucs, és a békesség kedvéért hallgat.

A férjem szülei másképpen, de épp ilyen közönyösek az unokáik iránt. Engem kezdettől nem kedvelnek különösebben, de amúgy a saját lányuk gyerekeivel sem törődnek. Ők nem túl idősek, mindketten dolgoznak még. S mint mondják, nincs idejük a családra. Évente ötször-hatszor találkozunk, akkor kedvesen, udvariasan vendégül látnak, többnyire egy étteremben.

Karácsonykor mindig elutaznak, mert nem szeretik az ünnepi felhajtást. Ilyenkor néhány nappal előbb eljönnek hozzánk – mi hívjuk őket ebédre –, de az ebéd után legkésőbb egy órával elbúcsúznak. Igaz, ők rendkívül gavalléros ajándékokat hoznak mind a négyünknek. Bár inkább kisebb ajándék lenne, de több törődés. Ám soha még egy órát sem vigyáztak az unokáikra, közös programokról, nyaralásról már nem is beszélve… A gyerekeimnek eléggé idegenek, nem is igen tudnak miről beszélgetni velük.

Üdvözlettel: Sarolta

Kedves Sarolta!

Nehéz erre mit mondani. Nem nagyon tehet mást, mint hogy elfogadja a helyzetet. Amint hosszabb levelében írja, a gyerekek mostanában már nem is igen kérdezősködnek a nagyszülők felől.

Többségünk számára elképzelhetetlen, hogy lemondjunk erről az egyik legfontosabb érzelmi kapcsolatról, de hát vannak másfajta emberek… S nem az unokák a nagyobb vesztesek, hanem ők!

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes