Rókusfalvy Pál: Értéket teremteni nem lehet máról holnapra

– Mikor volt a kezében legutóbb harsona?

– Tavaly év végén. Kedvenc hangszeremet néha előveszem, és játszom valamit a magam és a gyerekeim szórakoztatására. Annak idején, 1982 és 1992 között a Stúdium Dixieland oszlopos tagjaként harsonáztam, mígnem az asztmám miatt visszább kellett fogni magam. Egyébként a fúvósok tüdeje nagy terhelésnek van kitéve, így sokan már a negyvenes éveikben „nyugdíjba” kényszerülnek.

– Honnan a zenei érdeklődése?

– Budai polgári családból származom, hatan vagyunk testvérek. Úgyszólván mindenevők voltunk, nyelveket tanultunk, sportoltunk, zeneiskolába jártunk. Én még úttörővasutas is voltam, az ottani fú­vós­zenekarban kezdtem el muzsikálni. Aztán gimnazistaként a barátaimmal alapítottam egy nyolcfős zenekart, merthogy a szalagavató bálon valakinek játszania kellett.

Azután is együtt maradtunk, és a következő évben, 1983-ban megnyertük a Ki mit tud?-ot. Ettől kezdve nemcsak idehaza, hanem a világ minden táján koncerteztünk. Közben mindenkinek lett diplomája, van köztünk mérnök, orvos, pedagógus, politikus.

A törzsközönségünk öt-hat évente kiköveteli, hogy őszülő fejjel is lépjünk fel valahol. Már hozzák a gyerekeiket, az unokáikat is. Nem akartunk hivatásos művészekké válni, ezért úgy döntöttünk, a tanult foglalkozásunkat gyakoroljuk, és megmaradunk hobbizenésznek.

– Több úton elindulhatott volna – végül miért tanár lett?

– Elvégeztem a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, az egri tanárképzőt azonban nem fejeztem be. Négy évig tanítottam, majd beszippantott a média. Mindig is sokszínű életet akartam élni, gyerekkoromtól kezdve hajtott a kíváncsiság. Megmondom őszintén, soha nem építettem tudatosan a jövőmet.

Az utolsó pillanatban döntöttem a pedagógusi hivatás mellett is. A médiához pedig a zenekarnak köszönhetően kerültem. Felkért bennünket a Danubius Rádió, hogy játsszunk egy kitelepülős adásában. Zenéltem, énekeltem, konferáltam.

Talán a lelkesedésemre figyelhetett fel a csatorna zenei igazgatója, aki a végén megkérdezte, lenne-e kedvem a dzsesszműsorukat szerkeszteni és vezetni. Nem sokat gondolkodtam, elvállaltam. Ha jól be­le­gon­dolunk, amikor új útra léptem, legyen az rádiózás, tévézés vagy borászat, azt minden esetben ilyen véletlen szerencse előzte meg.

– Érzelmi motivációk is előfordultak?

– Hogyne. A reklámcégemet például a családom ősi nevére kereszteltem. A Roxer (cipszer eredetű) família a felvidéki Rókusfalván élt. Ez a szepességi település Késmárk mellett található, a történelmi múltban hívták Roxnak, Rochusnak is, mai neve Rókus, szlovákul Rakúsy.

Nagyon érdekelt, honnan jöttünk, ezért kétszer is jártam már arrafelé, egyszer a fiam is velem tartott. Sajnos élő rokonaink már nincsenek, a rókusi temetőben viszont többeknek megtaláltuk a sírját, a közeli Szepesszombaton pedig áll egy harangtorony, amit Paul Roxer szenátor építtetett az 1600-as években.

Mindent dokumentáltunk, hadd maradjon az utódainkra. Nagy család a miénk, ha összejövünk, ötvenen is vagyunk. Azt tervezzük, ha majd a járvány miatti korlátozásokat feloldják, bérelünk egy buszt és együtt látogatunk el az őseink földjére.

– Vállalkozásai a turizmus, a vendéglátás, a rendezvényszervezés köré csoportosulnak. Miként érinti a vírushelyzet?

– Ez az a három üzletág, amelyik elsőként térdre kényszerült. Mintegy kilencven embernek adunk munkát, körülbelül hetvenen még talpon vagyunk. Az első hullámot különböző ötletekkel próbáltuk túlélni, kitaláltuk például, hogy hetente kétszer sztárok főztek az otthonukban, helyükbe vittük az alapanyagokat és a séfünk receptjét, az ott készült videót pedig feltettük a közösségi oldalainkra.

Az irodistákkal dolgoztunk a szőlőültetvényeken, felújítottuk a támrendszert, magam is traktorra ültem, amit egyébként is sokszor megteszek. Az előző évek nyereségeiből, illetve a korábbi sikeres pályázataink jóvoltából tudjuk korszerűsíteni a vendéglátóegységeinket és digitális platformjainkat.

Bevezettük az online borvacsorákat, melyek azóta is tartanak, termé­keinket pedig webshopon keresztül értékesítjük, és újabb partnereket, üzletláncokat kerestünk a forgalmazáshoz. Egyre izgatottabban készülünk a nyitásra. Abban reménykedünk, hogy belátható időn belül „felszabadulhatunk”, és jöhetnek a vendégek.

– Hogyan lehet majd visszacsalogatni őket?

– Attól nem félek, hogy elmaradnának. Nem lehet a végtelenségig virtuális térben élni, egy tányér levest nem tudunk felszolgálni az interneten keresztül. Nemcsak a közönség, hanem mi is várjuk már az évek során hagyományossá váló szabadtéri programjainkat. Azzal azonban tisztában vagyunk, hogy az emberek nem állnak jól anyagilag, mindenkinek megcsappantak a forrásai.

– Most is legalább annyira kockázatos, mint az elején volt?

– Amikor egy kis pincével és négy hordóval belevágtam a borászatba, nagyjából ugyanannyit tudtam róla, mint amennyit a média világáról, amikor beültem a rádióstúdióba. Az viszont minden esetben úgy volt, hogy amihez hozzákezdtem, azt teljes elszántsággal végeztem.

Valóban nagy bátorság kellett a Rókusfalvy Birtok megteremtéséhez, de az első perctől kezdve komolyan vettem. Büszke vagyok arra, hogy a fiam is csatlakozott a vállalkozáshoz. Szőlész-borász szakmérnökként végzett, „inaséveit” Amerikában és Új-Zélandon töltötte, ma már ő végzi a munka dandárját.

– Menet közben ön is belerázódott a szakmába?

– Nekem nincs erről diplomám, mindazonáltal lelkes bortermelőként a tőlem telhető legnagyobb profizmussal végzem a dolgom. A családomból a fiamon kívül mások is dolgoznak a cégcsoportban, a testvérem a rendezvények szervezésével foglalkozik, a feleségem pedig az éttermet és a panziót vezeti, és nem kizárt, hogy az egyik lányom is itt köt majd ki. Lassan húsz éve vagyunk Etyeken, és semmit sem csinálnék másképp.

– Jelentett valamiféle előnyt a rádiósként megszerzett ismertsége?

– Sosem akartam a borászok közt a legjobb műsorvezető lenni, és fordítva sem. Először megkóstolhatja valaki kíváncsiságból, hogy milyen a Rókusfalvy bora, de ha nem ízlik neki, akkor több próbálkozása nem lesz. Ebben a tekintetben gyilkos szakma a miénk: annak alapján ítéltetik meg a borász, ami a palackjában van. Ha marketingszempontból jelent is némi előnyt a népszerűségem, azt csak okosan és mértékletesen szabad kihasználni.

– Megfordult a fejében, hogy valamikor visszatérne a médiába?

– Nem úgy hagytam abba a rádiózást vagy a tévézést, hogy hallani sem akarok róla többé. Újabb kihívások találtak meg, és szerettem volna kamatoztatni a kreativitásomat. A szőlészet-borászatot eleve hosszú távra terveztem, nem is volt kétséges, hogy ahhoz tényleg többgenerációnyi idő kell. Értéket teremteni nem lehet máról holnapra.

– A fiát ön csábította a borászatba, a lánya viszont önt csábította vissza a képernyőre.

– Ez így van. Lili már öt-hat éve tévézik. Eleinte izgultam érte, de mivel látom, hogy őszinte a kíváncsisága és a lelkesedése, már nincs miért féltenem. Ha a Duna Televízió vezetőségének nem jut eszébe, hogy milyen érdekes lenne a Családi kör adásait apa-lánya műsorvezetésével megvalósítani, akkor magamtól biztosan nem térek vissza a képernyőre. Azért Lilinek kellett biztatni, hogy jöjjek csak, biztosan jó lesz.

– A stúdióban el tudnak vonatkoztatni az apa-lánya kapcsolattól?

– Két szuverén műsorvezetőt látnak a nézők, akiknek a magán­életben közük van egymáshoz. Mindkettőnknek alaposan fel kell készülni, előzőleg meg kell nézni a kisfilmeket, ellenkező esetben összedőlne a produkció. Az nem fordulhat elő, hogy a lányom tökéletesen képben van, nekem meg gőzöm sincs az adott témáról, vagy fordítva.

Abban kétségtelenül előnyünk van, hogy sokkal jobban ismerjük egymást, mint akik korábban még csak nem is találkoztak. A televíziózás szakmai kapcsolatba is hozott bennünket, ami csak keveseknek adatik meg. Egyébként ez nem újdonság, ahogy említettem, egyre több családtagunk részese a vállalkozásainknak.

Hatan vagyunk testvérek, nekem két házasságból négy gyerekem született, és hál’ Istennek, Lilinek köszönhetően már két unokával is büszkélkedhetek. A szü­leimnek tizennégy unokájuk és tizenkét dédunokájuk van. Nincs a világon szebb dolog, mint egy ilyen népes famíliához tartozni.