Fürdés és tisztálkodás anno

„Mindennap mosakodtunk egy külön erre a célra kialakított helyiségben. Nem nevezném fürdőszobának, mert nem volt bevezetve a víz. Anyám egy hatalmas mosófazékban melegítette a vizet, amit a kútról hoztak. Esténként mindenki tetőtől talpig megmosakodott, ilyenkor beleálltunk a lavórba. Reggelente is meg kellett mosakodnunk derékig, jéghideg vízben, ezt a szokást a mai napig megtartottam.

Hetente mostunk hajat, anyám pedig hetente járt fodrászhoz. Reggel és este is fogat kellett mosni, fogporral, a szappant drogériában vettük. A mai viszonyokhoz képest nem voltak luxuskörülmények, de nincs olyan élményem, hogy bárki koszos vagy büdös lett volna a környezetemben. Már férjnél voltam, kétgyerekes családanya, amikor 24 éves koromban fürdőszobás lakásba költöztünk. Minden este beleültem a kádba, hatalmas élmény volt” – emlékszik a gyerekkori élményekre a 72 éves Erzsébet, aki egy Pest megyei kisvárosban nőtt fel.

A testi tisztaság meglehetősen régi igénye az emberek többségének, igaz, arról nincsenek információk, hogy az ősember miként tisztálkodott. Az biztos, hogy rendszeresen halászott és úszott, vagyis gyakrabban érte víz, mint sok leszármazottját évezredekkel később.

A tisztasági fürdők története régmúltra tekint vissza, az Indus folyó melletti Mohendzsodáro romjai ötezer esztendős fürdőkultúráról beszélnek. A krétai palotákban fürdőszobát és kádat találunk, az antik fürdőkultúrát pedig a rómaiak a világbirodalom minden zugába elvitték. A barbároknak tartott vikingek hetente tisztálkodtak, és a közhiedelemmel ellentétben a legtöbb középkori orvos is pártolója volt a fürdésnek.

A korabeli feljegyzések és a különféle élettanácsokkal foglalkozó művek egyaránt a higiéniára buzdítottak, a reggelenkénti kéz-, arc- és szájmosásra, valamint a napközbeni rendszeres kézmosásra, főleg evés előtt. Egyedül járványok idején intettek óvatosságra, tartva attól, hogy a test melegítése megnyitja a pórusokat a kórokozók előtt, másrészt meg azért, mert a nyilvános fürdőkben könnyen terjedtek a fertőzések.

Káosz a fürdőszobában „Az általános felfogás azt tanította, hogy a sok fürdés ártalmas, mert a gyermekek elpuhulnak. Legtöbb helyen lomtárnak használták a fürdőszobát, ahová bejártak ugyan mosakodni a családtagok, de üggyel-bajjal mozoghattak csak a homályos helyiségben felhalmozott bőröndök, a »kismosás« után száradni aggatott ruhadarabok, a cipő- és ruhatisztító szerek között. Sok ismerősünknél a fürdőkádban porosodtak a málhák, s a kádat talán csak év végén, szilveszterkor adták át egy napra eredeti rendeltetésének. A századvégi polgárság általában csak akkor fürdött, ha beteg volt vagy ha nősült. De a fürdőszobát azért megkövetelték a lakástól, csak nem nagyon használták. Nálunk is tele volt kacattal a homályos fürdőkamra, anyám kétségbeesett erőlködéssel iparkodott rendet tartani a törülközők, a fürdőköpenyek között, mindenkinek megvolt a maga »külön fogása«, mint egy színházi ruhatárban, úgy lógtak itt törülközők, reggeli köntösök, li­pi­tyankák, senki nem tudta soha, mi az övé, hol a helye, mikor kerül sor reá? A fürdőszoba örökös káosz volt, sértődések és izgalmak melegágya.” (Márai Sándor, 1934)

A XVII. században XIV. Lajos udvarában különös szagok terjenghettek. A Napkirály napi toalettje abból állt, hogy reggel „parfőmbe” mártott kendővel letörölte arcát, s néhány csepp rózsavizet öntött a kezére. A versailles-i palotában végzett munkálatok során befalazott helyiségre bukkantak XV. Lajos korából, melyben egy fürdőkád állt: nem tudván mit kezdeni a díszes medencével, Pompadour márkinő utasítására átalakították szökőkúttá.

Nálunk sem volt rózsásabb a helyzet. Bethlen Miklós erdélyi államférfi XVII. századi önéletírásában ez olvasható: „Ritkán fürödtem, kivált hideg vízben; lábamat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a kezemet is hideg vízzel mostam; orcámat hacsak valami por, sár vagy valami gaz nem érte – sohasem mostam, hanem a borbély, mikor hetenként rabságomig a szakállamat elborotválta. A fejemet talán 25 esztendeje van, hogy meg nem mosták.”

Tisztasági fürdők

Az 1900-as évek elején a budapestiek háromnegyedének nem volt lehetősége a rendszeres tisztálkodásra, aminek a lakáshelyzet és az alapvető higiéniai ismeretek hiánya volt az oka. Nekik jelentettek megoldást a tisztasági fürdők, amelyek a század közepéig virágoztak Budapesten, de már a XIX. században léteztek elődeik, például a Rumbach utcai „vasfürdő”, vagy a Hungária fürdő a Dohány utcában és a Kürt utcai fürdő. A fürdőkben orvosi, fodrászati szolgáltatások is rendelkezésre álltak.

(Forrás: welovebudapest.com)

A testápolás fontosságát a polgárosodás hozta magával. A nők jellemzően naponta egyszer, általában este mosakodtak. Ez a fürdőszobában történt, ami a felsőtest – nyak, hónalj, arc – és a fog megmosásából állt. A falvakban élők tisztasági követelményei szerényebbek voltak: élősködőktől (tetű, rüh) mentesség, s a látható testrészeken ne legyen feltűnő szennyeződés. A szagnak nem tulajdonítottak jelentőséget, az istálló-, izzadság-, s bármiféle testszagot az élet természetes velejárójának tekintették.

A vízvezeték-hálózatok kiépítése hatalmas ugrást jelentett, a városokban már a ’30-as, ’40-es években megjelentek az igazi fürdőszobák, míg a magyar falvakban ez a modell a ’70-es évek második felében, a vízvezeték-építés időszakában terjedt el tömegesen. Még ekkor is jelentős generációs különbségek akadtak a tisztálkodás gyakoriságában és módjában, az idősebbek ugyanis többnyire a régi szokásokat követték.