Családi műhely – családi alkotás

– Szikrázott a tűz a műhelyben. Ezzel világítottunk és melegítettük a vasat. Áram nem volt, mindent meg kellett oldani. Volt, aki magának hozta a szenet a bányából. És olyan is, hogy a lovas kocsi vasrészét daraboltuk fel, abból csináltunk patkót. Próbáltunk üllőt emelni, vicceket meséltünk egymásnak – emlékszik vissza Borkovics László, aki már hatévesen édesapja kö­rül sürgött a kovácsműhelyben.

Édesapját a falu fogadta meg kovácsmesternek. 1949-ben járunk, amikor még a bányák működtek és a földművelés virágzott. A mátra­novákiak fele paraszt-, másik fele bányászcsalád volt. Az előbbinek élelme volt jobban, az utóbbinak pénze. Munkája mindkettőnek akadt bőven.

Számos család tartott akkoriban lovat, ami sok munkát adott a kovácsoknak. A lópatkolás volt a leggyakoribb, de javítottak kocsikat, készítettek tolózárakat az ólakra, laskasütőt, mindent elvállaltak. Például gyó­gyí­tottak lófogakat, mert akadt hozzá szerszámuk. Megtörtént, hogy a kisgyerek fejére rászorult a lekvárosköcsög, és hozzájuk vitték – amolyan mindenesnek számított a kovács.

Faluszerte négy műhely volt, mesterember pedig tizenkettő. – Egy kovács nem kovács: hárman dolgoztunk együtt édesapámmal és a bátyámmal. A vas pedig olyan, hogy addig kell ütni, amíg meleg. Hirtelen hűl, így muszáj iparkodni, mert csak melegen lehet formázni, hajlítani, s azt is tudni kell, hogy hova kell ütni – avat be a szakmai titkokba László, a falu Laci bácsija, aki az első ekevasat elégette ugyan, de ez nem törte meg a lelkesedését.

1956-ban végzett a salgótarjáni Ipari Szakmunkásképző Intézetben kovácsként. De mindent kitanult, ami a vassal kapcsolatos, a géplakatos, az esztergályos és a marós munkákat is. Végül a szakmájában sosem dolgozott főállásban. Helyette a mátranováki bánya szénosztályozójában, majd a ’70-es években a téeszben mezőgazdasági gépszerelőként kereste a kenyérre valót.

Később (akkori nevén) a Ganz-MÁVAG tanműhelyében oktatta a fiatalokat a kovácsmesterségre egészen kétezerig, amíg nyugdíjas lett. Büszkén meséli, hogy akik tőle tanultak, állják a helyüket a szakmában. Ma is örömmel avatja be a mátranováki művésztelepre látogató fiatalokat vagy a falunapon a kíváncsi kisebbeket a mesterség fortélyaiba. A legkedvesebb tanítványa azonban a fia, Péter.

Gyermekként rajzversenyeket nyert, szobrokat faragott, tanárai is úgy mondogatták: művész lesz belőle. Édesapja festőnek szánta. Aztán az Iparművészeti Főiskolán (a mai Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) rabul ejtette az üveg.

– A fényjátéka, az átlátszósága, alkotóként számomra az a lenyűgöző, ahogy mozog. Előre meg kell benne sejteni az életet – részletezi a művész, akinek Floridától Japánig sokfelé megcsodálták már a munkáit.

Mátranovákról és édesapja műhelyének gyermeki felfedezéséről nagy szeretettel mesél. Innen kapta az útravalót, ami a nemzetközi ismertségig vezette. A kiállításokra és a megnyitókra édesapja gyakran elkísérte, így kapott kedvet a díszkovácsmunkához. Ez lett a szenvedélye, elleste a praktikákat, kitanulta, hogyan kell csinálni. A technikára is áldozott: ami pénze volt, abból gépeket vásárolt az otthoni műhelyébe. Nincs is ehhez hasonló a környéken.

– Édesapa mindig azt mondta, hogy mindent meg kell oldani, senkit sem szabad elküldeni, mert akkor nem jön legközelebb – meséli az idős mester, és ezt vallja ma is a munkájában. – Határozottságot, erőt kíván a szakma, kézügyességet. Kihívást jelent, amit mindig szívesen elfogadtam. 1956-ban a salgótarjáni református templom tetején lévő vaskakast szétlőtték. Darabokban volt. Hetekig csak kerülgettem, aztán mégis sikerült újra összerakni. Ma is mindig megnézem, ha arra van dolgom.

Faluszerte láthatók a munkái: az iskolában a zászlótartók, a temetőben a harangláb a Borkovics-műhelyből való, ahol sok minden készül ma is. Péter is szeret a közös műhelyben dolgozni. Jól megférnek egymás mellett apa és fia. Sokat találgatták, hogyan lehetne összehozni a kettejük munkáját. Végül sikerült: Péter diplomamunkájában, ami egy kovácsoltvas-üveg állólámpa.

Azóta több közös alkotásuk született, melyek a garázsukban berendezett kiállítás számukra legkedvesebb darabjai. Mind a fáradhatatlan szorgalomról árulkodnak. – A fiam tőlem örökölte a munkaszeretetet, én pedig az édesapámtól, aki az utolsó patkót úgy készítette, hogy percenként le kellett ülnie. Mindig azt mondta: amíg az ember dolgot talál, addig van értelme az életének – mondja Borkovics László.

Neki is ez segített túljutni a nehézségeken. Három éve a feleségét elszólította mellőle az ég. Ötvenegy évet voltak együtt. Azt hitte, nem éli túl. De sokat segítettek az emberek, akik körülveszik, meg a munka és a kert, ami az utolsó négyzetméterig meg van művelve.

Túl a nyolcvanon is dolgozni akar. Reggel nyolctól este hatig a műhelyben van. Szerinte ezután is szükség lesz kovácsra, mert például szerszámot mindig kell élezni – mosolyog. Megöregedett, de még erős kezével fogja a kalapácsot, és azzal a határozottsággal üti a vasat, mint hajdanán. Szemében ott ég a tűz, ami régen is lobogott, s amíg ő él, nem alhat ki sosem. S fia, életének folytatása viszi tovább az alkotás szeretetét, műveivel gyönyörködtet mindannyiunkat.