Hogyan mondjuk el neki?

– A pandémia kapcsán több mint 800 kisgyerek veszítette el a hozzátartozóját, családtagját, maradt árván vagy félárván, de az élet velejárója, hogy a halál időnként kérlelhetetlenül bekopogtat a családok életébe. Hogyan segíthetünk a gyerekeknek felfogni a felfoghatatlant, megbirkózni a szomorú eseményekkel, amikor elmegy a nagymama, a nagypapa, vagy ne adj’ isten a szülő?

– Sokszor gondolják a felnőttek, hogy ez túl nagy teher egy gyerek számára, ezért ködösítenek, szépítenek a dolgokon, hogy pél­dául elutazott vagy örökre elaludt a nagypapa, nagymama. A kisgyerek azonban érzi, hogy baj van, és ha nem kap megfelelő válaszokat a kérdéseire, azzal jóval nagyobb kárt okozunk, mert megpróbálja elképzelni, összerakni a fejében a történteket, fantáziál, ami lassítja, nehezíti a gyász folyamatát. Fontos, hogy amikor haláleset történik a családban, érthetően, a gyerek fejlődési szintjének megfelelően közvetítsük a történteket. De a legfontosabb, biztosítsuk őt afelől, hogy biztonságban van, szeretjük és vigyázunk rá.

– Egy kisgyerek kíváncsi és kérdez: mi történt, hogy történt? Hol van most, aki meghalt? Visszajön valaha? Mi lesz a testével?

– A gyerek a felnőtt számára kevésbé lényegesnek tűnő kérdéseket is feltehet, de nélkülözhetetlen, hogy ezekre is választ kapjon, mert az apró részletekből rakja össze a történteket. Ha például autóbalesetben halt meg a közeli hozzátartozója, kíváncsi lehet, hogy milyen színű volt az autó, amelyikkel ütközött, mert számára ez is érdekes információ. Életkorának, fejlődési szintjének, a család világnézetének megfelelően beszéljük meg vele, hogy mi történik ilyenkor. Egy vallásos családban megnyugtató magyarázat lehet, hogy az elhunyt lelke a mennyben, az angyalokkal van, és egyszer majd találkoznak, míg vannak, akik számára az nyújt vigaszt, hogy bár a szerettük teste elmúlt, de a lelke velük maradt. Ebben a kérdésben is fontos a következetesség.

– Elvigyük-e a gyermeket a temetésre, halottak napján a temetőbe?

– Akkor érdemes magunkkal vinni, ha már felfogja az eseményeket. El kell mondani neki, mi történik a szertartáson, és rá lehet bízni a döntést, hogy szeretne-e eljönni-e vagy sem. Fontos, hogy a gyermek értse, tudja, mi történik, hogy részese lehessen az eseményeknek, így a búcsúztatásnak is. Ha valamit esetleg eltitkolnak előle, netán kimarad belőle, élete végéig hiányérzete lehet.

– Sokan úgy gondolják, hogy a síró felnőttek látványa megviseli a gyermeket.

– A felnőtt gyásza minta a gyerek számára. A gyásznak éppen az a lényege, hogy kifejezésre kerülhetnek az érzések. Ilyenkor minden érzés normális és elfogadható. A harag, a düh, a szomorúság, a hiány, a fájdalom. Ha ellenben a gyermek látja, tapasztalja, hogy körülötte mindenki tartja magát, azt sugallva, hogy erősnek kell lenni, ez az ő gyászát is megnehezíti.

– Milyen jelek mutatnak arra, hogy nem képes megbirkózni a veszteséggel, és szakember segítségére van szüksége a gyászfeldolgozásban?

– Előfordulhat, hogy a gyerek visszahúzódóvá válik, sokat sír, a kisebbek esetleg újra bepisilnek éjszaka. A gyász első időszakában ez teljesen normális. A legnagyobb segítség számukra a haláleset utáni első hetekben-hónapokban, de még talán az első évben is a család támogatása, szeretete. Egy idegen szakember ilyenkor leginkább csak nagyobb ­káoszt okozhat a fejében.

Később azonban – akár évek elteltével is – szükség lehet a gyászterapeuta segítségére, attól függően, hogy mennyire volt közeli az elhunyt hozzátartozó, hiszen például egy szülő elvesztésével alapjaiban rendül meg a család és ezáltal a gyermek élete is. Úgy érezheti, mintha kihúzták volna a talajt a lába alól, s ezt a veszteségérzést viszi magával egész gyerek- és kamaszkorában, sok esetben még felnőttként is. Ezért nagyon fontos gyerekkorban kezelni a veszteséget, megtanulni kifejezni a bennünk munkáló fontos érzéseket.

A félárva gyerekek számára veszteség­fel­dolgozó csoportfoglalkozás-sorozatokat szoktunk szervezni. Ennek lényege a sorstársi közösség, amikor megtapasztalhatják, hogy nincsenek egyedül. A csoportokban egymástól tanulják, láthatják, hogy minden érzésük normális, a másikban is dolgozhat például düh az elhunyt szülő irányában.

Haragudhat apára, anyára, hogy feladta, nem küzdött a betegségével, vagy nem vigyázott, amikor az autót vezette. Miért nem figyelt oda? Ő elment, és engem magamra hagyott ebben a világban. Ám illetlenség ezt kimondani, a gyerekben pedig dolgozik a bűntudat, hogy dühöt érez, holott szomorúnak kellene lennie. De amikor látja, hogy a sorstársának is hasonló gondolatok járnak a fejében, ez számára feloldozást jelent, ami hozzájárul ahhoz, hogy megtanuljon együtt élni a veszteségével. A csoportok látogatását a halálesetet köve­tően minimum fél évvel javasoljuk. Ennyi idő alatt a gyermek felfogja, hogy akit elvesztett, nem jön többet haza.

– Az elfojtott érzelmek súlyosabb tünetekkel is járhatnak?

– Hosszú távon igen. Akár évekkel később is magatartászavarok, dührohamok, szokatlan viselkedési formák, romló tanulmányi eredmények jelentkezhetnek. Ahogy cseperednek a gyermekek, a különböző fejlődési szakaszokban más és más kérdések foglalkoztatják őket, más és más lesz fontos, másképp gondolnak bizonyos dolgokra. Egy óvodás még könnyen a fantáziavilágba helyezi a szerettei halálát, de egyszer csak kamasz lesz, és újra felvetődnek a kérdések: Mi ez az űr a családunkban? Miért is nincs itt az apám/anyám? Ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, mi az életem értelme?

– A halál, a gyász általában tabutéma, amiről nem szívesen beszélünk. Modern világunkban lassan felhagyunk a régi szokásokkal. Régen felvállaltuk, ma elrejtjük a fájdalmunkat; az emberek megtartották a gyászévet, ennyi időn át hordtak fekete ruhát…

– A mai kor embere problémamegoldó. Ha felmerül a bonyodalom, gyorsan oldjuk meg, aztán az élet megy tovább. A gyász azonban nem probléma, hanem élethelyzet, amit nem lehet gyorsan helyretenni. Nem lehet szőnyeg alá seperni, mert évekkel később egészségügyi gondok, akár depresszió jelentkezhet. Ma nagy divat a hamvak elszórása. Ezzel a gyászoló a saját helyzetét nehezíti meg, mert később nem lesz egy hely, ahova kimehet az elhunyt szerettéhez meggyújtani egy gyertyát, vagy leülnie kicsit emlékezni. Arról nem beszélve, hogy a későbbi nemzedékeket is megfosztjuk ettől a lehetőségtől.

A gyászév pedig azért fontos, mert ez idő alatt az esztendőhöz tartozó valamennyi eseményt, ünnepet meg kell élnünk az elhunyt szerettünk nélkül. Az első karácsonyt, az első születésnapját, az első születésnapunkat. S nél­küle minden első alkalom nagyon nehéz. Az egy év elteltével persze még nincs vége a gyásznak. Sokan évekig, akár életük végéig gyászolnak. Nincs ez másképpen a gyerekekkel sem: egész életüket végigkísérheti a veszteség.