Örökölt és választott utak

Lénárd Anna, a Sétaműhely vezetője már mintegy tíz éve szervez tematikus korzózásokat és fedezi fel Budapest különböző arcait. Ő kereste meg a közelmúltban Sztankay Orsolyát azzal a kérdéssel/kéréssel: édesapja a főváros mely részét szerette különösen, és nem mesélne-e erről a színművész tisztelőinek?

– Anna azt javasolta: tekintsek úgy Budapestre, mint egy díszletre, ahol a személyes történet és a színház egymásra talál – mondja a hét évvel ezelőtt elhunyt Nemzet Színészének lánya.

– Anno Budán, a Fő utcában élt az apukám, ott volt lakása a nagypapámnak, ott vészelték át a háborút. A Fő utcai görögkatolikus templomban prédikált nagyapám, apukám pedig ministrált; a gyerekek orgonálni is tanultak, a zene mindig közel állt hozzájuk. De sorolhatnám tovább: a Vár, a Dominikánus udvar, a Hilton mind olyan helyszín, ahol fellépett az apukám. Boldogan vállaltam a felkérést.

Így aztán Fürdőköpeny és Hamlet címmel, „beépített” idegenvezető kalauzolásával járhatjuk be Sztankay István életének fontos helyszíneit, hallhatunk jó néhány családi anekdotát. Például arról, hogy az édesapja miért nem lett pap.

– Az apukám mindig zenebohóc akart lenni, hiszen ebben a figurában megannyi játékos elem benne van. Összeállított egy saját kis jelenetet: a Gombócevés a pantomim és commedia dell’arte ösztönös összeillesztése volt. Ezek alapján lassan egyértelművé vált a nagypapám számára, hogy bár István örökölte az ő játékosságot, humorát, orgánumát, és lelkesen szavalt, minden vágya ellenére nem pap lesz a fiából.

Úgy alakult, hogy még a háborúban is a játék mentette meg Sztankay István életét, amikor 1945 januárjában a bátyjával felmentek a Fő utcai házba. A szétlőtt régi lakásukban mindenen állt a hó. A fiúk elkezdtek játszani a családi zongorán, mire berontott hozzájuk egy szovjet katona, és ordibált meg a fegyverével hadonászott.

– Laci akkor húszéves volt, István meg kilenc. A fiúk először ledermedtek, aztán az apukám egyszer csak elkezdett játszani valami csasztuskát a billentyűkön, közben táncolt a katonának. A kezdetben dühös férfinak ez annyira megtetszett, hogy lelkesen biztatta: még, még! A végén megölelte, aztán otthagyta őket. Ebből a lakásból semmi sem maradt, viszont a görögkatolikus templomban – ahol elsőáldozó voltam – ma is olvasható a falon a nagypapám emléktáblája.

Sztankay Orsolya életében számos örökölt és választott út érhető tetten. A jogi egyetemre a szülei kedvéért járt két és fél évet, merthogy ők mindig le akarták beszélni a színi pályáról. Ugyanakkor ő úgy érezte, színész szeretne lenni, és végül a Színművészeti Egyetemen szerzett diplomát. Mégsem úgy alakult a pályája, ahogy elképzelte – ilyenkor pedig az ember rendszerint önmagában kezdi keresni a hibát.

A válaszkeresés során jutott el a családállításig. Ez egy tanácsadó műfaj, ám kevésbé elfogadott pszichológiai irányzat. Célja rendet tenni a generációs sorban, de a családon belüli sérülések felszínre hozatalában, a mélyen lappangó lelki problémák megoldásában is segít; általában csoportosan alkalmazzák.

– Számomra a családállítás egy önismereti folyamat része volt, amely során beláttam: a színészet egy lehetőség számomra, de nem kell mindenáron ezt választanom. Amikor az apai és anyai „árnyékokat” a helyükre tettem, rátaláltam az idegenvezetésre mint második szakmára, ami egészen a pandémiáig remekül működött, majd a világjárvány gyakorlatilag lefejezte a turizmus műfaját. Ebben egyébként az a jó, hogy minden olyan eszközt, amelyet a színészetben használtam, itt is alkalmazhattam. Ez egy interaktív játék: improvizálni is kell, miközben van egy adott ismeretanyag, amit át kell adni az érdeklődőknek.

Talán a sors keze, hogy Sztankay Orsolya tavasszal az Operaházban, a Dömötör András-féle Figaro-trilógiában kapott prózai szerepet, méghozzá egy családállítót játszik. Ezenkívül a Gulag Alapítványnak is dolgozik: rendhagyó történelemóra keretében egy túléléstörténetet mesél el. A Válótársas című improvizációs színházban Schmied Zoltán a partnere: két mediátor beszélget arról, hogyan kell „jól” válni; a színészek pedig a rögtönzés módszerével mutatnak be tipikus párkapcsolati helyzeteket.

Sztankay Orsolya egy 9 éves, szőke, kék szemű kisfiú édesanyjaként megtalálta önmagát (mindig pont ilyenről álmodott, mondja). Úgy érzi, nem tanult keveset eddig sem, de most, 45 évesen keresi éppen újra: mi leszek, ha nagy leszek?