Tigris az öklön, avagy hogyan vágjunk bele a felújításba?

Lakásfelújításhoz kerestem Mestert. Aztán arra gondoltam, jó lesz egy kisbetűs mester is! Majd lejjebb adtam, mondván, hogy egy megbízható szakember is megtenné… Aztán annál is lejjebb, miszerint bárki, aki ráér!

Mivel szorított az idő, kértem ajánlatokat a közösségi média szakemberkereső csoportjában is. S tessék, már jöttek is a jelentkezők. Ajaj! Az atlétás fickó éppen úgy nézett ki, mint aki egy kungfu filmben Jackie Chanre támad, s bár sikerrel széttör egy vázát ellenfele fején, de végül alulmarad a küzdelemben. Tetoválás futott végig a nyakán, ugyanígy tetovált volt a kigyúrt alkarja is, a kézfejére pedig egy tigrisfejet tintáztak tűkkel mindörökre. Már a gondolat is borzadállyal töltött el, hogy a lakásfelújítás során százezreket, milliókat fizessek ki neki előlegben, illetve odaadjam a lakásom kulcsát a felújítás idejére, s azt mondjam neki, hogy viszontlátásra.

És ő csak egy volt azok közül, akik a szakembert kereső hirdetésemre jelentkeztek. Akadtak még esküdöző „mesterek” tucatnyian, köztük a Huan és a Marcello névre hallgató vállalkozók, akik ránézésre talán még soha életükben nem dolgoztak semmit sem. A pillangókéssel viszont bizonyára jól bánnak – ránézésre. C’est la vie.

Horrorárral kezdve

Úgy történt, hogy még a nyár elején döntött otthon a kupaktanács: ha 6 millió forintból felújítjuk a lakásunkat, s abból 3 milliót visszaad az állam – ostobaság lenne nem benevezni. Divatjamúlt a padlólap, a csempe, színesek a falak, jólesne egy ráncfelvarrásnál is többet jelentő arculatváltás. Hát akkor hajrá! Először ismerősöknél szimatolgattam, ki milyen villanyszerelőt, burkolót, festőt, víz-gáz szerelőt ismer. Sovány eredménnyel.

A közösségi médiás fiaskó után az internetről kiszúrva fel is hívtam valakit, aki már sokat sejtető okosságokat mondott a telefonban, úgyhogy 15 ezer forint felmérési díjért ki is jött hozzánk a szaki háznézőbe. És nem mondom, hogy nem értett hozzá. A „Tisztességes vállalkozás” tanúsítvánnyal is rendelkező bétének nagyon szép referenciamunkák virítottak a weblapján, a fényképek talán kivétel nélkül a főváros budai oldalán álló, rózsadombi, svábhegyi vagy várbeli ingatlanokban készültek. Emberünk ki is jött hozzánk a megbeszélt időben.

Mivel akkoriban is éppen egy Covid-hullám tombolt, nejlont húzott a cipőjére, a szájmaszkját pedig egy pillanatra sem vette le másfél óra alatt, még jó, hogy a szemébe nézhettem. Egész idő alatt arról akart meggyőzni, hogy a 100 négyzetméteres lakás mindhárom szintjét csakis egyszerre érdemes felújíttatni: a falakban áramvezetéket cserélni alumíniumról rézre, fűtést korszerűsíteni, padlófűtést újrarakatni, padlót burkolni, festeni, csempézni, nyílászárókat cserélni, fürdőszobát újragondolni, konyhát modernizálni. Az utóbbi ötöt mi is gondoltuk, de azért megtapogattam a zsebemben a pénztárcámat, s igen vékonykának ítéltem.

Hát még, amikor megérkezett a 13 millió forintos munkadíjat tartalmazó ajánlat! Erre jött ugyanekkora összeg anyagköltségként, és máris 26 milliónál tartottunk 6 millió helyett! Vállalkozónk 10 óriáskonténer sittet gondolt elszállítani 700 ezer forintért.

Még hogy 10 óriáskonténerrel 80 köbméter sittet? Na ne, mi maradna a mi kis holland típusú sorházi lakásunkból?!

Egyre népszerűbb

Már több mint 80 ezer család igényelte az otthonfelújítási támogatást – közölte Zsigó Róbert, a családokért felelős tárca nélküli miniszter parlamenti államtitkára tavaly december végén. Egyre többen érnek a kormányzati támogatással megvalósított otthonfelújítás végére, ezt mutatja a Magyar Államkincstárhoz beérkező támogatási kérelmek számának gyors emelkedése: pár hét alatt újabb 10 ezer gyermekes család kérelmezte a vissza nem térítendő támogatást. Mint ismeretes, a kormány már 120 milliárd forinttal támogatta az otthonukat felújító családokat. Az államtitkár kitért arra is, hogy a családok a legtöbb esetben a belső tér felújításához, továbbá a tető cseréjéhez, felújításához vagy szigeteléséhez, valamint napkollektor, napelemes rendszer telepítéséhez vagy cseréjéhez, külső nyílászárók cseréjéhez, konyhai gépek beépítéséhez vették igénybe az anyagi segítséget – tájékoztatott az MTI. Az otthonfelújítási programban a Magyarországon élő, gyermeket nevelő családok – 3 millió forintos összeghatárig – állami támogatást igényelhetnek, amelynek a határideje 2022. december 31. Így már kevesebb mint egy év áll az érintett családok rendelkezésre a felújítások elvégeztetésére és a papírok beadására.

A vezér a lényeg

Azt mondja a feleségem, gyakran túl sokat beszélek, feleslegesen jártatom a bagólesőmet, de kivételesen mégis meglett a beszédcunami eredménye: Ernő barátom fia dzsúdózik, s egy sporttársa apja építési vállalkozó. Ő lett a kivitelezőnk, egy olyan gépészeti szakember, akinek kőműves, villanyszerelő és burkoló munkatársa is van. Nem olcsók, be vannak táblázva, de – túllépve költségvetési keretünket – hamar megállapodtunk. Megjegyzem, hogy a hazai – jelenleg is tapasztalható – szakemberhiány miatt „akkor és ott” szükséges árban, határidőkben megállapodni, mert napról napra emelkednek az építőanyagok költségei és a munkaerő bérigényei. Már ha van munkaerő!

Óriási feladat egy lakott ingatlan alsó szintjének, egy nappalinak, konyhának, fürdőszobának a kiürítése úgy, hogy ott egy gombostű se maradjon – így nem felejtem el, hogy amikor az első munkanap reggelén megérkezett a brigád, az ablakpárkányra feltett dolgai­mat – mert még nem találtam dobozt nekik – az egyik dolgozó egyszerűen beseperte egy 120 literes zsákba, majd a zsák száját a kezembe nyomta. Ez nem szemtelenség volt a részéről, hanem az én első találkozásom a profizmussal, ugyanis ők nem ásítozó, kávézgató, közértbe járó, dohányozgató, tereferélő, ötórai teázó szakemberek voltak, hanem reggeltől estig keményen dolgoztak az ingatlanon.

Először a tapétaáztató flakon és a bontókalapács volt a fegyverük, majd hetekkel később már csempevágót, vakolókanalat és festőecsetet vettek a kezükbe. Felettük ott őrködött a munkát elvállaló, a bontáson, építésen dolgozó László úr, aki még este fél kilenckor se engedte haza a dolgozót, ha az nem végezte el a kijelölt munkát. Mivel egyik munkafolyamat épül a másikra, a kis csúszások rettenetes határidő-módosulásokhoz vezethetnek – tudtam meg.

Arról is szükséges szólni, hogy jó magyar szokás szerint a lakásfelújítás hangjai némi felháborodást keltettek a lakókörnyezetben. Két hölgy személyesen fejtette ki nemtetszését, pedig vasárnap szünetelt a zajos munkavégzés. A szemben lévő ház harmadik emeletén lakó néni kedélyét a szakembergárda autóinak ajtócsapkodása is borzolgatta, sokszor szóvá is tette – de engem megtanított az élet arra, hogy ne kérjék elnézést senkitől sem. A szomszédokat ugyanis előre tájékoztattam a várható kellemetlenségekről, s az együttélésből, mások felújítási munkáiból, barkácsolásából fakadó zajokból nekem is bőven kijutott már az évtizedek során, mégsem méltatlankodtam – szinte – sohasem.

Ezer papír

Amennyiben a családok lakásfelújítási programjában igyekszik otthonát korszerűsíttetni az ember, nagyon sok papírmunkára van szükség. A házfelújítást végző szakember mindenről számlát köteles kiállítani a szürkegazdaság felszámolása miatt, nekünk pedig a banki rendszer kínzókamráit is meg kellett ismernünk a hitelfelvétel okán.

Budapesten a Teve utcai Társadalombiztosító előtt a járdán állt a sor vége, én a munkahelyi jövedelemigazolásokkal a kezemben várakoztam. Az ügyintéző azt mondta, üzeni a bankomnak, hogy nem kell a házaspár mindkét tagjának a nevére társadalombiztosítási jogosultságot igazoló dokumentumokat kérnie, csupán elég az egyikére – ideje lenne már ezt tudniuk.

Ezt persze nem adtam át M.-nek. Számlavezető bankunk volt a hitelező, s hamar kiderült, hogy ügyintézőnőnknek nem volt még sok hasonló ügye. Gyakran kért tanácsokat a mellette ülő kollégától, ráadásul hiányzott belőle a jóindulat is. Hétről hétre járultunk elé különféle jövedelmi, tulajdonjogi, lakásbiztosítási igazolásokkal. Az „Ó, azt a múltkor nem mondtam…” kezdetű mondatainál már tudtuk, hogy újabb napokkal, hetekkel húzódik a hitelkifizetésünk a gyakorlatlansága és nemtörődömsége miatt. Ráadásul a bankon belül más ügyintézők sem siették el a dolgot. Hiába volt minden, a mestereknek járó félidős milliók kifizetése csak egy villámgyorsan felvett, magasabb kamatú személyi hitelből lett megoldható.

A lakásfelújítást bonyolította, hogy mi az emeleti hálószobákhoz vezető acél csigalépcsőt is le akartuk cserélni. Mivel azt a munkálatok elején el kellett bontani, így panziókban, szállodákban húztuk meg magunkat a felújítás idejére. Hetente két-három napot töltöttünk így el, közben dolgoztunk, s ránéztünk a mesterekre, mert ezer új probléma merül fel egy felújításnál – ez is fejbe vésendő alapszabály. A hét második felében a hétvégi ház nyújtott búvóhelyet az otthontalan családnak.

Megkedveltem a panziót, amelynek aljában egy, a világ olvasztótégelyét jelképező kifőzde működik, s ott reggelizett-ebédelt a japán üzletember, a közeli rendőrőrs munkatársa meg a gáborcigány is. Jómagam a reggeli menzateás omlettjét szerettem, amelyet a Kisvárdáról származó Mamma készített, s közben elmesélte a fél életét. Máskor egy Budapest szélén található wellness-szállodában hajtottuk álomra a fejünket, majd egy V. kerületi patinás szállodában kötöttünk ki, amely a Covid-hullám miatti bezárásból szabadulva igen kedvező áron kínálta a szobáit.

Közben olyan vállalkozást is kerestünk, amely hosszan lefutó falépcsőt készítene számunkra. Fenyőből egymillió, tölgyből-bükkből két és fél millió – mértem fel a kínálatot egyhamar. Végül egy magyar találmány, a gipszbeton lehetősége tűnt szimpatikusnak. Kijött két munkatárs két acélhordóval, s rengeteg építőanyaggal, majd a nappaliban öntötték ki a lépcsőt fokról fokra. Ez volt az a két nap, amelyen az eredeti lakásfelújító brigád le akart vonulni – mert a „Sok jó ember kis helyen is elfér” közmondás helyett ezúttal inkább a „Két dudás nem fér meg egy csárdában” igazsága érvényesült, hiszen fizikailag nem fértek el egymás mellett.

Hüledeztek is a lépcsősök levonulása után, hogy efféle hitvány munkát még életükben nem láttak, mire megnyugtattam őket: tudtuk, hogy a lépcső utómunkát igényel, amelyet ők, a felújító mesterek fognak elvégezni. A lépcső végül 500 ezer forintba került, míg az utómunka a dizájnbetonos bevonattal – szintén magyar fejlesztés – további 300 ezret kóstált.

Közben lassan járt az óra a pénzintézetnél. Hiába kerestünk idejében közjegyzőt, hogy a jelzálogjogról hosszú szerződést kössünk a bankunk számára, és ott hiába lett meghatározva a folyósítás ideje, a pénz csak nem érkezett meg a megjelölt időpontra. Közben a felújítók is végeztek a munkával, levonult a villanyszerelő, a festő, a burkoló, a gépész, s én a fizetésre kénytelen voltam türelmi időt kérni. És újabb türelmi időt kérni. Belegondoltam, hogy a tigrisfej-tetoválásos öklű kivitelező ebben a helyzetben hogyan viselkedett volna. Vagy másokkal kötve szerződést, előkerült volna netán a pillangókés is? Teltek a napok, a hetek, a bank pedig csak ült a kifizetésen, mint kotlós a tojásokon.

Két hét csúszással aztán végre megkaptuk az áhított milliókat, s mindenki boldog volt. Feleségem hosszú ideig gyűjtötte, számolta, rendezte a számlákat, majd leadta a Magyar Államkincstárnak. És újra elsülhetett volna a képzeletbeli fegyver, de már nem volt benne meglepetésgolyó. A kedden beadott számlák után a következő hét péntekén megérkezett a banki számlánkra a 3 millió forint állami támogatás. Takarékos lakásfelújítás volt. A nyaralás elmaradt, de megismertük Budapest szállodaipari szolgáltatásait, s gyakran időztünk egy spanyol étteremben, ahol jó a bor és isteni a szardíniás meg a garnélarákos tapas.

És csak három konténer sittet termeltünk.