Mókusok, fák, emberek

Különös könyvet írt Jakabovics Tibor 55 éves kutató, vegyészmérnök, három gyermek édesapja, aki a szabadidejében megszállottan fákat ültet. Mókusugrás – Ültess fát! című kötetével indította útjára az általa létrehozott Equibrilyum Könyvkiadót, amely – a neve is erre utal – szeretné felkarolni a természet és az emberi világ fenntarthatóságáról, az ezt szolgáló cselekvésről szóló alkotásokat.

Hogy világunk egyre nagyobb veszélyben van, ezt ma már nem lehet nem észrevenni. A ko­ronavírus-járványtól a mind szélsőségesebbé váló időjárásig – az évről évre erősödő aszályoktól az ismétlődő téli orkánokig – sok minden figyelmeztet arra, hogy valamit nagyon elrontottunk. S most meg kellene mentenünk a mi legnagyobb kincsünket, a Földet – és önmagunkat.

De mit tehet a kisember a félelmetes, mindent pusztulással fenyegető globális folyamat ellen? Például azt, amit Jakabovics Tibot: fákat ültet. Évek óta – amikor a fagy engedi – mindennap elültet legalább egy maga nevelte kis facsemetét – vadoncot, magoncot –, nálunk őshonos vegyes erdők és fenyvesek fáit, gyümölcsfákat. Ültet kertekbe, parkokba, út- és erdőszélekre, mindenféle fátlan területre – ahol ez nem tilos. Már több mint kétezernél jár, és a faültetés – meg a fák gondozása – életformája lett.

A módit áldott emlékű nagyanyjától tanulta, aki a két fa közti egészséges távolságot így szabta meg: „Mókusugrásnyira ültesd a fát! Ne huppanjon le a földre a mókus, mikor egyik fa után a másikat akarja felkeresni.” S az unoka, a könyv szerzője az örök érvényű tanács szerint jár el ma is.

A Mókusugrás tartalmában és formájában is „szabálytalan” mű: gyerekkori emlékekből szőtt novellák és miniesszék, töprengések gyűjteménye. Számomra különösen rokonszenves, ahogyan a szerző bemutatja nagyszülei világát – akiknél, egy Pécs közeli faluban gyermekként nagyon sok időt töltött, s akiktől még többet tanult. És jó érzés, hogy megemlíttetik a Szabad Föld is, amely a városról jött unokának kisiskolás korától kedvenc olvasmánya volt, de a nagymamának begyújtáshoz is jól szolgált.

A józan paraszti ész és a falu becsülete hatja át a könyvet egy olyan világban, amelyben eluralkodott a bürokrácia és az ebből fakadó tehetetlenség, de Jakabovics Tibor környezetvédőként nem dühvel, hanem mondanivalóját humorral fűszerezve ír erről. Pedig a helyzet szerinte sem túl vicces: kilátásainkat ahhoz hasonlítja, mint amikor egy jéghegyről csúszunk lefelé, és egyre gyorsulunk – de van még egy utolsó lehetőségünk: beakasztani a csákányunkat és megfékezni a zuhanást.

Földünk erdőségei jelenleg éves szinten körülbelül 2,6 milliárd tonna szén-dioxidot kötnek meg, az úgynevezett fosszilis energiahordozók – a növényi és állati maradványok bomlásából a föld mélyén évmilliók alatt keletkezett szén, kőolaj, olajtermékek, földgáz – elégetéséből származó szén-dioxid egyharmadát. Egy közepes méretű, 50 éves fa egy vegetációs ciklusa alatt – vagyis tavasztól őszig – csaknem 70 kiló szén-dioxidot dolgoz fel, és körülbelül 50 kiló oxigént termel, amivel fedezi egy ember éves oxigénszükségletét.

Városi környezetben többtonnányi ólom- és egyéb nehézfémtartalmú szállóport köt meg. Folytathatnánk azzal, milyen szerepük van a fáknak a levegő párásabbá, a nagy nyári hőség elviselhetőbbé tételében, az erdőségeknek a felhő- és esőképződésben, a biodiverzitás – a faji sokszínűség, a biológiai sokféleség – fenntartásában.

A fák, az erdők léte tehát valóban az emberiség létkérdése is, nem véletlen, hogy a világban és hazánkban is nagy faültetési programok indultak.

Minden fa számít, és ha nem is tudunk mindannyian mindennap egy-egy fát elültetni, jó, ha tudjuk, mi a tét. És persze ültessünk, ha lehet! S mivel a könyv is fából készül – egy kifejlett fa átlagosan negyven könyvre elegendő papírt „termel” –, a szerző és a kiadó vállalta, hogy minden egyes kinyomtatott példányuk után elültetnek egy fát. Náluk így válik könyvvé a fa – és fává ismét a könyv, életté a tudás.