Tizenegyet adott az Isten

Érkezésemkor Istvánnal és Máriával – akinek a teljes neve Vargáné Hegyi Mária Magdolna – fölelevenítjük, hogyan ismerték meg egymást 23 évvel ezelőtt. Nagymaroson történt, a férfi 28, az asszony 26 éves volt.

– Amikor megláttam, azt mondtam a barátomnak, ez a nő lesz a feleségem – idézi fel az első találkozást István. – Mikor megtudtam, hogy öt gyermek anyja, egyáltalán nem zavart.

Igen, Máriának akkor már öt gyermeke volt: Edina, Mihály, Tímea, Ildikó és Kitty. Amikor Edinával várandós lett, ott kellett hagynia a kereskedelmi iskolát, mert arról, hogy „elvetesse”, hallani sem akart. Aztán évek múlva megromlott a házasságuk a férjével – a gyerekek apjával –, aki Németországban dolgozott. Ekkor jött István, akivel nagyon megszerették egymást. A válás után teljesült a férfi vágya: hozzáment feleségül.

Jöttek sorban a gyerekek, és nem volt könnyű az életük. Máté, akit nyolc évvel ezelőtt úgy mutattak be, hogy a lelkiismeretesség, a megbízhatóság mintaképe, most 21 éves, és kőművesként az édesapjával együtt egy építési vállalkozónál dolgozik. Megcsinálnak sok mindent itthon is, ezen a hétvégén épp a fürdőszobát javítják, a munkába besegít a 16 éves Bence és a 13 éves Dani is. Enikő, aki márciusban betölti a 19.-et, eladóként végzett, most szakközépiskolai érettségire készül – mint édesanyja mondja, osztályának legjobb tanulója.

Legkedvesebb költője Petőfi, és színész szeretne lenni, érettségi után megpróbál a budapesti Thália Színitanodába bejutni. Bence másodéves – azaz tizedikes – Nagykőrösön, a Toldi Miklós Élelmiszeripari Szakképző Iskolában, ahol pék-cukrász technikusnak tanul. Dani – aki oxigénhiánnyal született és ortopédiai gondokkal küszködik, emiatt lábujjhegyen jár – hatodikos a helyi általános iskolában. Szilvi februárban tízéves lesz, és negyedikes, őt sajnos baleset érte – és épp az iskolában –, Szabolcs hatévesen nagycsoportos az óvodában.

Szüleik a házasságkötésük után innen nem messzire, Tápiószőlősön kezdtek új életet. Ahogyan a család egyre szaporodott, kezdett kicsi lenni a ház, és Újszilváson vettek nagyobbat. Aztán építkezni kezdtek itt, az Ady Endre utcában, és 2007 nyarán beköltöztek. Háromszobás, 98 négyzetméteres az otthonuk, ahol mindig van tennivaló. Melléképületet is építettek baromfi- és disznóóllal, igaz, disznót most nem, csak baromfit tartanak. A melléképület tetejét nemrég levitte a vihar, ott fekszik az udvar közepén, még jó, hogy nem volt kint senki. Új tető kell, ez is viszi a pénzt.

Ezernyolcszáz négyzetméteres a telkük, s ez még itt, a homokon is sokat ér. Trágyázzák és öntözik – van fúrt kútjuk –, gyümölcsfákat ültettek, a kertben az egész család dolgozik. Miután Szabolcs óvodába került, Mária is visszament a korábbi munkahelyére, de nemsokára jött Szilvi balesete, és az egésznek vége lett. Hiányzik az anyai kereset, de ott kell lenni a kislány mellett, akit a múlt év novemberében műtöttek Pesten, a Heim Pál Kórházban. A baleset egy úszásóra után történt az iskolában: miközben a zokniját húzta, Szilvit fellökte egy társa, és a térdszalagja elszakadt. Két évvel a baleset után műtötték meg végre – a koronavírus-járvány is szerepet játszott abban, hogy ennyire elhúzódott –, most térdrögzítővel jár, és mankóra, de tolókocsira is szüksége van.

A féloldalas tartás megviselte a másik térdét is, és nagyfokú gerincferdüléshez vezetett, Édesanyja ezekben a napokban intézi számára a közgyógyigazolványt, amivel a gerincmerevítőt meg tudják csináltatni. Az örökmozgó kislány – aki előtte úszott, kézilabdázott, focizott – nehezen viseli a mozgás­hiányt és azt, hogy nem tud közösségbe menni. Édesanyja bevallja, az iskolától – ahol a baleset történt – több együttérzést és segítséget várna, de reméli, hogy Szilvi őszre már együtt tanulhat a társaival.

– Jó hír viszont – újságolja Mária –, a kislányom ortopéd orvosa elvállalta, hogy kezeli Danit is. Különben ő is jól tanul, ügyes és szorgalmas, remélem, hogy nem lesz gond a továbbtanulás sem.

Neki sem volt problémája a tanulással – meséli –, sajnálja, hogy a kereskedelmi iskolát nem fejezhette be. De többet kapott az élettől: tizenegy gyermeket. Vannak, akik persze bolondnak nézik, amikor azt mondja, az Isten adta őket, de ő mindig így érezte ezt, ahogyan az édesapjuk is. Tisztes szegénységben, de szeretetben élnek – mondják szinte egyszerre –, és átölelik egymást, a nagyok körbeveszik őket, a kicsik hozzájuk bújnak.

Szakmát sajnos István sem szerzett, ezt most is bánja. Ács-állványozónak tanult, de két év után abbahagyta. Amikor először jártam náluk, elmondta, szeretné, ha gyermekeik nem maradnának szakma nélkül. Nyolc év telt el azóta, és aki befejezte az általános iskolát, mind tanul vagy már végzett. Reméli, hogy majd a kisebbek is követik őket, és olyan pályát választanak, amelyben örömüket lelik.

Átadom a szerkesztőség adományait – ruhát, cipőt, egy kis élelmet –, és búcsúzom, eljövök máskor is. Bízom benne, akkor már Szilvi újra fut, Szabolccsal együtt járnak iskolába, és dolgozhat megint az édesanyjuk is.