Varjú a bölcsek trónján

– Tudjátok, milyen madár? – Laczkó Orsolya, a karján Dórival, ezzel a kérdéssel nyitotta a természetismeret-órát az 1.a-ban.

– Papagáj! – kiáltották néhányan.

– Sokféle madárnak gondolták már, nézték például sasnak is. De nem papagáj, hanem var­jú. Mégpedig dolmányos varjú.

Dóriból nem mindennapi módon lett hol beszélő, hol kreatív problémamegoldásával gyereket és felnőttet egyaránt ámulatba ejtő madár. Írhattuk volna azt is, két szárnyon szárnyaló – de ez sajnos nem igaz. Amikor kicsi volt, eltört a szárnya, ám jó akaratú embereknek köszön­hetően a Hortobágyi Madárkórházban megmenekült.

– Hogyha alaposabban megnézitek, a bal szárnya egy picit lóg, csipkés rajta a toll. A sérülését megműtötte Déri doktor úr, de már nem tud többet repülni. Úgy mondjuk, hogy tartósan sérült madár, akit visszaengedni a szabadba nem lehet.

Így hát Dóri maradt a madárkórházban, ahová Laczkó Orsolya rendszeresen járt önkénteskedni az akkor még kisgyerek lányaival. A családot elvarázsolta az ott végzett tevékenység, és az a kedvesség, bizalom, amivel fogadták őket.

– Először mentünk oda, mégis odaadták a lányok kezébe az egészen apró kis madarat, etethettük, gondozhattuk, amiben lehetett, segítettünk. Ebből jött a gondolat, hogy jó lenne mindezt megmutatni a többi gyereknek is – mesél a kezdetekről Orsolya. Civilben sok mindent kipróbált, postaforgalmi érettségije van, dolgozott óvodában dajkaként is, egyet azonban mindig biztosan tudott: gyerekekkel és állatokkal szeretne foglalkozni.

A Tüskéshátú Madártanodában mindez összeállt, mint egy mozaik. Dórival szerelem szövődött első látásra, a doktor úr pedig megengedte, hogy hazahozzák Budapestre. A ma­dár féléves kora óta a Laczkó család gondoskodó szárnyai alatt él, idén ünnepelte a 7. születésnapját. A fővárosi otthonukban nagy teraszt rendeztek be neki, csirkehálóval bevonva, ahonnan nem tud kisétálni, viszont tágas, szabad teret ad neki. Amikor elkezdték a foglalkozásokat, semmi biztosíték nem volt rá, hogy együtt fog működni a gyerekekkel. Ám a találkozások jól sikerültek, a madár szívesen szerepel, remekül érzi magát az emberek társaságában, szereti, ha figyelnek rá. Fontos a pedagógusok, gyerekek véleménye is, ami Orsolya nagy örömére mindig pozitív volt, így folytatták a megkezdett utat.

Az órán a gyerekek a varjú lábán lévő béklyóról kérdezősködnek.

– Ha megnézitek, mind a két lábán van egy-egy bőrszíj, ezt úgy hívjuk, hogy béklyó. S Dórihoz nem csak a béklyó, de egy piros-fekete kesztyű is tartozik, olyasmi, amit a solymászok szoktak használni.

A gyerekek tudják, miért kell ez a kesztyű: – Hogy a madár ne karmolja meg a kezedet! – Amikor a kéz mozdul, akkor a varjúnak is kell ehhez igazodnia, a gazdája kezébe kapaszkodik a karmaival.

Bár a bagolyról mondják, hogy bölcs, Dóri minden korábbi hiedelmet cáfol. Sorakoznak a baglyos mese- és filmcímek – a végén mégis kiderül, hogy a bölcs címke csupán a mesében állja meg a helyét a huhogóval kapcsolatban.

– Mit gondoltok, melyik az a madár, amelyik valóban roppant eszes? Nagyon intelligens, olyan okos, mint egy 5 vagy 7 éves gyerek? – faggatja a lelkes elsősöket a Tüskéshátú Madártanoda alapítója. – A varjú! A varjakkal már sokféle kísérletet végeztek, és megállapították, hogy például nagyon jól megfigyelik a színeket. Látja, hogy az egyik kislány rózsaszínben, a másik pirosban van, az első padban ülő kisfiú kék pólót visel. Képes megkülönböztetni, és nemcsak színes foltokként érzékeli az osztályt, hanem az arcokat is kitűnően látja, megismeri az embereket. Ha például bántja valaki, annak az illetőnek az arcára akár élete végéig emlé­kezni fog.

– Mitől madár egy madár? – erre a kérdésre már magabiztosan érkeznek a válaszok. Szárnya, tolla, lába, csőre van, tojással szaporodik – a gyerekek lelkesek és érdeklődőek, Dóri a tanév hőse! Laczkó Orsolya kifogyhatatlan a madarakról szóló ismeretekből és történetekből, Dóri pedig szemmel láthatóan élvezi a szereplést. Bár a varjú kiváló hangutánzó, jutalomfalattal nem bírható szóra. Akkor kiabál, amikor kedve tartja.

Ahogyan oldódik a hangulat, óhatatlanul érkezik a kérdés:

– Meg lehet fogni?

A válasz némi csalódást kelt: a madarak, a kutyával és a cicával ellentétben, nem igazán igénylik a simogatást.

– Dóri csak a nagylányomnak és nekem hagyja magát simogatni. A kisebb lányaimnak már nem, és a gyerekeknek és a nőknek soha nem engedi, a férfiak között pedig válogat. Szinte mindig játszik, csak akkor nem, ha melege van, vagy valami zavarja.

Orsi a háta mögött megcsörget egy tik-takos dobozkát. Kivette belőle a cukrot, kevéske ropi került a helyére. Vajon érdekli-e Dórit?

– Mutassátok meg nekem, hogyan nyílik a tik-takos doboz – a gyerekek a levegőben a hüvelykujjukkal felfelé pattintanak egy képzeletbeli dobozt. – Mit gondoltok, a madár tudja, hogy van rajta ajtó?

Igen, Dóri tudja. Meg is mutatja a kételkedőknek! Odaüt, kettőt koppint, a dobozt elveszi és ledobja. Az ajtó kinyílt, a ropi az övé. Ráadásul a varjak pontosan úgy esznek, mint ahogyan az embereknek tanácsolják: sokszor keveset. Orsi elmondja: ha már megtelt a gyomruk, a finom falatot sajnálják otthagyni. Szerencséjükre a csőrük alatt van egy kis zseb, mint a hörcsögnek a pofazacskója, amit megtömnek, és biztonságos helyre szállítják a tartalék falatokat.

Napestig hallgatnánk a madárhistóriákat, ám minden óra véget ér egyszer. Kicsöngettek. A folyosón a gyerekek nehezen válnak meg Dóritól, a kijárat felé menet még szóra fakad a madár: Hoppá, hoppá. Vagy opál, opál? Emberi fülnek szokatlan a varjúbeszéd, mindenesetre ismét a dolmányos kerül a figyelem középpontjába. Oda is jön hozzánk az egyik tanár, újabb szereplésre kérve fel a rendhagyó párost: összeszokottan tanítani és szórakoztatni a gyerekeket.