Véget ér az online őrület?

– Kezdjük a kályhánál: hogyan kell érteni ezt a hat generációt?

– Valószínűleg mindannyiunknak ismerős az a jelenet, amikor az idősek égre emelt tekintettel felsóhajtanak: „Bezzeg a mi időnkben!” Esetleg még lemondóan hozzátesznek valamit, ami az „ezek a mai fiatalok” viselkedéséből felfoghatatlan számukra, mondjuk a telefon nyomkodása a vasárnapi ebéd közben. A „bezzegelés” tipikus életkori sajátosság, ami nagy eséllyel minket is elér egyszer, amikor az adott életkort betöltjük. A biológiai alapú generációnak ott a határa, amikor a generáció elsőszülöttje nemzőképessé válik, tehát újabb generációt tud létrehozni.

Emellett létezik egy tudományos jellegű generációs besorolás, ami egy adott intervallumban születettek hasonló gondolkodásán és viselkedésén alapul. Az utóbbi 50-60 évben egy globális kultúraváltás tanúi és átélői vagyunk, és ez a technológiai meg médiatartalom-változás húzza meg a hat generáció határait, határozza meg a jellemző generációs jegyeket. Például az 1995–2009 között világra jött Z-generációnál az internet megjelenése számított generációváltó tényezőnek: elsőként születtek a digitális térbe, és együtt nőttek fel az internettel. Vagy a 2010-től születettek az alfa generáció tagjai, itt a generációváltást az érintőképernyős és okoseszközök széles körű elterjedése jelentette.

– A Generációk harca című könyvében sorra veszi a hat generáció ismérveit, és már a fejezetcímekben egy-egy eposzi jelzővel illeti őket. Miért hívja helyettünk (is) emlékező generációnak az 1945 előtt született veteránokat?

– Ők a II. világháború előtt vagy alatt jöttek a világra, közös alapélményük a veszteség, a hiány. Az egész életüket végigkíséri a biztonság keresése, ez náluk szinte küldetés: azért is próbálnak beleszólni a fiatalabbak életébe, mert segíteni szeretnének. Látták és átélték helyettünk mindazt, amit nekünk szerencsére nem kell. A veteránok klasszikus generációs jegye a spájzolás, hiszen „jó lesz az még valamire”. Ezt sokan megmosolyogják, sóherségnek vagy spórolási mániának gondolják, ám a veteránok csupán felkészülnek arra az opcióra is, ha a dolgok esetleg rosszabbra fordulnak; elvégre „jobb félni, mint megijedni”.

– És bizony, igazuk lett: 2020 tavaszától a koronavírus-járvánnyal egy olyan vadonatúj, nehéz időszak következett világszerte, amire az emberiségnek nemigen volt kész túlélési stratégiája.

– Így igaz. A spájzolásban verhetetlen veteránok a pandémia idején némi lépéselőnybe kerültek: vagy alaphelyzet volt, hogy mindig tele a kamrájuk alapvető élelmiszerekkel (liszttel, cukorral, olajjal, krumplival), vagy az elsők között ocsúdtak fel és indultak el vásárolni, felhalmozni. Ezenkívül ennek a generációnak meghatározó jegye még a félelemből való bezárkózás: a háború, a kommunizmus vagy épp a Covid elől.

– Ön szerint az 1946–1964 között született baby boomerek az önzőnek titulált hős nemzedék. Miért?

– Tagjai alapvetően elfogadták a korábbi időszak poroszos, hierarchikus szabályozottságát, de valami mást is akartak az életben. Felismerték, hogy az életet nem túlélni, hanem megélni kell, ami nem megy saját magunk ismerete és elfogadása nélkül. A korábbi nemzedékek gondolkodásából teljesen hiányzott ez az énközpontúság, ezért titulálták sokan az önmagukkal foglalkozást önzésnek. Érdekesség, hogy a baby boomereké az utolsó generáció, amelynek a tagjai még magázzák a szüleiket, és az elsők, akiket tegeznek a gyerekeik. Ők értik legkevésbé, hogy a mai fiatalok miért nem tudnak tisztelettudóan köszönni.

– Engem is érdekel: miért nem tudnak?

– A fiatalok chatalapú beszélgetéseinek klasszikusan nincs se eleje, se vége, így igazából nincs helye sem a be-, sem az elköszönésnek. Nekik ez így normális.

– Mitől sikerre ítélt generáció az X-es, azaz az 1965 és 1979 között születetteké?

– Az én generációm – merthogy negyvenes férfiként ide tartozom – úgy nőtt fel, hogy mindig volt mindenre megoldás. Az egész életünket végigkíséri egy hihetetlen mértékű technikai-tudományos fejlődés. Általános iskolában az olvasónaplót még kézzel írtuk, a gimnáziumban a beadandó feladatot már írógéppel, az egyetemen számítógépen. Korábban floppyn és CD-n, majd pendrive-on adtuk át az információt, most feltöltöm a felhőbe.

Megtanultam, hogyan kell Zoomon online előadást tartani és Skype-on tévéinterjút adni. Az X-es egy nagyon bizonytalan generáció lett a folyamatos változásokhoz alkalmazkodás közepette, főleg a szülő nélkül cseperedett „kulcsos gyerekek” – ugyanakkor éppen emiatt fejlettebb kapcsolatteremtési képesség jellemez minket, a hasonló korúakkal nagyon könnyen megtaláljuk a közös hangot.

– Törvényszerű-e, hogy életkorban minél távolabb van egymástól két generáció, annál nehezebben érti meg egymást?

– Nem, nincs ilyen egyenes arányosság a kettő között. A családon belül vagy a munkahelyen egy hetvenéves jól kijöhet a huszonévessel, mert, mondjuk, azonos élmények kötik össze őket: mindketten zongoráznak vagy értik a viccet. Ugyanakkor, ha elolvassák ugyanazt a könyvet, nagy valószínűséggel eltérés lehet majd az értelmezésben: bármennyire is hasonlít a személyiségük, attól még más-más generációs szemüvegen keresztül szemlélik a világot.

– Az Y-generációról még nem esett szó. Hogyan jellemezné őket?

– Az 1980–1994 közöttiek még az internet előtti világba született, ők még íráson és olvasáson szocializálódtak, ami alapvetően befolyásolja az agy és az idegrendszer működését. Az Y-osok énközpontúsága az, ami legjobban idegesíti az idősebb munkavállalókat, főnököket és tanárokat: „Én vagyok a fontos, minden más másodlagos.”

– Bevallom, ha a tanári végzettségemmel holnap katedrára kéne állnom, komoly bajban lennék, de szülőként is képes vagyok elbizonytalanodni: most akkor mit és hogyan tanítsunk a gyerekeknek, hogy sikeresek legyenek?!

– A XXI. század legfontosabb képessége az önismeret, hogy valaki pontosan lássa a helyét és a szerepét a világban, bármilyen változást él is át. Az önismeret tanítása pedig a szülővel kezdődik, aki önmaga megismerésével mutat mintát a gyerekeinek. Iszonyatos közhelynek hangzik, de attól még száz százalékig igaz: tanulni tanítsuk meg a gyerekeket. Ez azért is különösen nehéz, mert a többségünknek fogalma sincs arról, miként kell. Hiszen nekünk nem azt mutatták meg, hogyan kell tanulni, hanem megmondták, hogy mit kell. Furcsa helyzet, hogy a 2010 utáni alfák legidősebb tagjai is mindössze 12 évesek, ők már az okoseszközök világába születtek bele, nekik ezt tanulni már nem, csak kezelni kell tudniuk – ehhez a digitális világhoz azonban nincs forgatókönyv és szabályrendszer, még csak most próbáljuk elképzelni, mi lesz ennek az egésznek a vége.

– Hogy látja, mi lesz?

– Mivel nem tudjuk, mi lesz, ezért gyakori hozzáállás az a felnőttektől, hogy ráfogjuk a gyerekekre: ők a hibásak, amiért állandóan kütyüznek. A digitális világban való elmerülésnek vannak veszélyes oldalai, ez nem kétség, de vannak előnyei is, tehát butaság démonizálni, minden rosszért az internetet okolni. Kutatóként egyébként az a véleményem, hogy az alfákkal ez az online őrület véget ér. Amire az Y- és a Z-generáció tagjai még rácsodálkoztak, az az alfáknak teljesen természetes lesz. Idővel nem fognak megőrülni attól, hogy bármikor bármit meg lehet találni, hogy bárhol bárkit el lehet érni.

Érzékelhető, hogy például a környezetvédelem ügye egyre fontosabb az újabb generációk számára; reményeim szerint az alfák majd éppúgy örülni fognak a természet adta kincseknek, mint az internet adta okosságoknak. És ez is egy fontos lépés ahhoz, hogy visszataláljunk a Földünkhöz. Anno a baby boomerek poroszos kiképzést kaptak, az X-eseket korán bölcsődébe, óvodába adták – ezek mind meg is látszanak a generációs jegyeiken. Azt még nem tudjuk pontosan, mit von maga után az alfák jellemfejlődésére vonatkozóan, ha szoptatás közben az édesanyjuk nem az ő tekintetüket keresi, hanem a telefonját bújja...