Összekötve, örökre

Első felvonás, amelyben Júliáról kiderül, hogyan lett éjjeli bagoly

– Már felnőttként hallottam, amikor anyukám azt nyilatkozta, mennyire sajnálja, hogy kiskoromban keveset tudott velem lenni, és emiatt időnként lelkiismeret-furdalás gyötörte – emlékszik vissza Gábor Júlia. – Akkor megnyugtattam: ne legyen, nekem paradicsomi gyermekkor adatott meg, folyamatosan négy ember imádott és egymással versengve kereste a kegyeimet. A két megözvegyült nagymamámmal együtt éltünk, ők vezették a háztartást és gondoskodtak rólam, így rendkívül népszerű szüleimnek nem kellett semmi mással foglalkozniuk, csak a színészi hivatásukkal és velem.

Kisgyermekkoromban rettentően zavart, hogy ha kitettük a lábunkat otthonról, egy csapásra megszűnt a magánéletünk: a szüleimet szinte mindenki megnézte, összesúgtak az emberek, sőt, a bátrabbak odajöttek a lépcsőházunkba, hogy meglessék őket. Egyszer svéd rokonok jöttek látogatóba, és rácsodálkoztak: amikor a szüleimmel bementek egy étterembe, a vendégek elkezdtek tapsolni.

Otthon nem hordtak koronát, sosem szerepeltek. Olyan persze előfordul, hogy a próbafolyamat alatt egy szerep teljesen beköltözik egy színész fejébe. Anyu a Romeo és Júliában az álomszerepre készült, ráadásul szerelmével, Latinovits Zoltánnal játszhatta, szíve-lelke csordultig volt érzelmekkel, s amikor otthon megszólítottam, ő így válaszolt: „Igen, dadám!”

Gyerekkoromban nemegyszer sajnálgattak idegenek: „Szegény kislány, az édesanyja biztos nem ér rá vele foglalkozni.” Lehet, hogy az én színművész anyukám az átlagosnál kevesebb időt töltött velem, de olyankor nem mellettem volt, hanem velem. Tehetségének – a színpadon vagy az életben: mindegy – lényege volt az adott pillanat százszázalékos átélése.

Második felvonás, amelyben színre lép egy díszletmunkásból lett tanár

– Én voltam az egyetlen az elit gimnáziumi osztályunkban, aki 1960-ban nem jelentkezett egyetemre, helyette beálltam díszletmunkásnak a Vígszínházba. Tudniillik abban az évben nem indult rendezői szak a főiskolán, és gondoltam, addig is „tanulom” a színházat, aminek a bűvkörében képzeltem el akkor az életemet – meséli Szigethy Gábor, Júlia férje. – Én tényleg mindent csináltam a színházban, előfordult, hogy előadás közben, a takarásban Ruttkai Éva gyors átöltözésekor a földön fekve szedtem le a lábáról a papucsot. Éva színésznőként beragyogta a színpadot, de ahogy lement a függöny, egy minden sztárallűrtől mentes, kedves civil nővé lényegült át – akinek az akkor hétéves kislánya gyakran megfordult a Vígben.

Következő évben Gábor a rendezői szak felvételijén az utolsó körben esett ki Major Tamás véleménye miatt, és ezen úgy megsértődött, hogy felmondott a Vígszínházban, és nem jelentkezett többet a Színművészetire. Helyette egyetemi tanár és író lett, akit színikritikusként is jegyeztek.

– Gyűlöltem a gyerekként ezerszer hallott mondatot: „Ugye, te is színész leszel?” – ma már csak mosolyog az emléken Júlia, aki saját bevallása szerint semmit sem örökölt szülei tehetségéből, a színpad sosem vonzotta. – Az ELTE Bölcsészkarát választottam, és másodéves magyar–angol szakos hallgatóként Gáborhoz jártam irodalomtörténet-szemináriumra. Egy alkalommal összetalálkoztunk a Madách Színházban Bernard Shaw Brassbound kapitány megtérése című darabja bemutató előadásának a szünetében, köszöntünk egymásnak, ennyi. Aztán én beteg lettem, és amikor újra találkoztunk az egyetemen, azt kérdezte tőlem: „Ugye, abba a szörnyű előadásba betegedett bele?” Értetlenül fogadtam: egy tanár belerúg a tanítványába csak azért, mert nem tetszett neki az apukám, a főszereplő Gábor Miklós alakítása?! Nem gondoltam, hogy talán ő volt az egyetlen az egyetemen, aki nem tudta, kik a szüleim.

– A tanév vége felé Juli bejött a szobámba; akkor már tudtam, ki ő – folytatja a történetet Gábor. – Én a hiányzó dolgozatára számítottam, ehelyett ő közölte, hogy nem írta meg, és egyébként is itthagyja a bölcsészkart. Akkor nem tudtam ezzel foglalkozni, ezért megbeszéltünk egy találkozót péntekre a Múzeum kávéházba. Eljött, és mi ketten gyakorlatilag azóta, 1974 májusától beszélgetünk, folyamatosan egymásra figyelve élünk. Juli édesanyja először nem örült az én felbukkanásomnak: hiszen kétgyerekes családapa voltam feleséggel – ám otthon rögtön tisztáztam a helyzetet, amit idővel mindenki elfogadott. Ruttkai Éva nekem a legkevésbé az anyósom lett, sokkal inkább a legjobb barátom, a testvérem és az édesanyám; ugyanis nagyon fiatal koromban meghaltak a szüleim.

A színház végül mégiscsak beszippantotta a házaspárt. Júlia 16 éven keresztül a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának ügyvezető titkáraként tevékenykedett, Gábor pedig, otthagyva a bölcsészkart, előbb a Veszprémi Színházban, majd a Duna Televízió­ban rendezett, és számos színházi témájú, életrajzi könyv írása, színészhagyatékok gondozása fűződik a nevéhez.

Harmadik felvonás, amelyben a szerelem a főszereplő

„Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán 1960. november 14-én találkoznak először, Éva egy háromnapos vendégjátéka során, színpadon, próbán, este fél hétkor, Miskolcon. Akkor senki nem tudta, hogy a darab címe, amelyben együtt fellépnek, beteljesülő jóslat: Ilyen nagy szerelem. És egyikük sem sejti még, hogy az a három nap örökre összekapcsolja kettejük életét.” A történetet így idézi vissza az Álomszínészpár című könyvben Gábor; a közösen jegyzett kötetben Júlia és a férje felváltva osztja meg emlékeit a két színészlegendáról.

Hangfelvétel őrzi Éva hangját: a miskolci vendégjáték után, „mikor leszálltam a vonatról, Miklós várt, és akkor én rögtön megmondtam neki, hogy szerelmes vagyok” (Latinovits Zoltánba – A szerk.).

– Hétéves voltam, amikor Zoltánnal egymásba szerettek, és tizenegy, amikor anyukám elköltözött otthonról – meséli Júlia. – Sosem nehezteltem emiatt rá­juk, ráadásul később megtudtam, hogy valójában apukámnak már korábban, 1957-ben kezdődött a kapcsolata a színésznő Vass Évával. Mindenki igyekezett minél kevesebb fájdalmat okozni nekem, továbbra is egy sokszereplős védőburokban éltem apukámékkal, és folyton ott lógtam a Vígszínházban anyukám közelében, de ő is szinte mindennap feljött hozzánk. Az érzelmek másfelé mentek, de a szeretet mindvégig megmaradt a szüleim között.

Gábor szerint Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán, két ellenkező természetű ember, jól kiegészítette egymást. „Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban – nyilatkozta az Új Tükörnek Éva. – Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő.” Gábor Miklóssal ugyanez történt: őt pedig Vass Éva tudta inspirálni, mellette teljesedett ki színész-rendezőként.

– Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva vásárolt két jegygyűrűt, tervezték, hogy összeházasodnak, de valamiért csak terv maradt. Zoltán 1976. június 4-én életét vesztette, és halála után Éva egy ujján hordta a két karikagyűrűt. Nézze a jegygyűrűmet – mutatja Gábor –, Julitól kaptam, amikor 2004-ben a bakonybéli bencés kolostorban megáldották a házasságunkat. A feleségem Éva és Zoltán gyűrűjét ötvözte egybe, hozzám bilincselte az emléküket, szellemüket, örökre. Juli pedig az apai nagymamája aranygyűrűjét viseli.

Negyedik felvonás, amelyben az emlékőrzés dominál

– Mi mindent elteszünk és megőrzünk, tárgyakat, bútorokat, történeteket – vezet körbe a lakásukban a házaspár. A könyvespolc tetején az óra Gábor családjából jött, mellette a serleget 1942-ben az Egy éjszaka Erdélyben című magyar filmért kapta a Velencei Filmfesztiválon Bán Frigyes rendező, Vass Éva első férje.

A XVIII. századi parasztbarokk pohárszéket Latinovits Zoltán a Szindbád forgatásának idején csempészte be az országba Csehszlovákiából mint filmgyári kelléket. Kinyitják a középső részt, Ruttkai Éva ide tette személyes kincseiket: többek között Zoltán gyermekkorából menekített feszületét és a faágból faragott, keresztre feszített Krisztust, fején a Színészkirály koronájával. És áll ott egy nagy üvegkehely is: Éva a mindössze 45 éves szerelme elvesztése után egy évtizeden keresztül, a haláláig minden reggel gyertyát gyújtott Zoltán íróasztalán, a több ezer gyufát pedig megőrizte.

Sokan kételkedtek abban, hogy Latinovitsot szerencsétlen baleset érte, Balatonszemesnél a vonat alá esett. Éva rendíthetetlen maradt: „Néha arra gondolok, hogy ha egyszer majd a túlvilágon találkozom vele, és kiderül, hogy valóban öngyilkos lett, akkor ott a saját kezemmel fogom megölni érte” – olvasom az interjúrészletet a Parancsolj, tündérkirálynőm! című kötetben, amelyet Gábor állított össze. „Parancsolj, tündérkirálynőm!” – talán ez az egymondatos szerep indította el a színészpályán a kétéves Russ Évikét, aki tüllruhájában egy mesejáték kis tündérét alakította Lakner bácsi népszerű gyermekszínházában.

– Anyukám utoljára 1986 nyarán állt színpadon Dürrenmatt öreg hölgyeként, aztán szeptember 27-én, 58 éves korában elment. Az a karácsony ünnep nélkül telt, s akkor született meg bennünk a vígszínházi emlékdíj ötlete, és a következő évben már meg is valósítottuk. A Ruttkai Éva-emlékgyűrűt minden év december végén, anyukám december 31-i születésnapját megelőzően adják át a Vígszínházban annak a művésznek, akit a társulat titkos szavazással erre méltónak talál.

Latinovits halála után Ruttkai Éva múzeumot akart létrehozni a Színészkirály emlékére, amit akkor, 1976-ban nem engedélyeztek – a szocialista rendszer összeférhetetlennek, izgágának, ártó szellemnek tartotta a megalkuvásra képtelen művészt. Éva halálakor, 1986-ban már recsegett-ropogott a pártállam, úgyhogy a házaspár elhatározta: önerőből is valóra váltják a be nem teljesült álmot, és emlékszobát rendeznek be – immár kettejük emlékére.

– A szüleim válásakor „örököltem” egy kis nyaralót a Látó-hegy oldalában, amit abból a pénzből bővítettünk ki és újítottunk fel, amit anyukám és Zoltán házának eladásáért kaptunk. Kincsként őrzött emlékekkel rendeztük be ezt a magánmúzeumot: ide került például az öltözőasztal a Vígszínház 111-es öltözőjéből, rajta megannyi púder, rúzs, kis tükör, a kései fotókról ismert Ruttkai-szemüveg.

Tizenöt éven keresztül április elejétől szeptember végéig, nyári szünet nélkül, péntek délutánonként a házaspár fogadta a látogatókat, megmutattak mindent, valamennyi tárgyról régi történeteket meséltek. Kifogyhatatlanul. Hivatalosan háromtól hatig szólt a nyitvatartás, de addig nem zártak be, amíg maradtak kérdések és rajongók.

– Nem csak adtunk, kaptunk is: fényképeket, dokumentumokat, történeteket… Vendégkönyvünk és emlékezetünk őrzi a látogatások nyomát. Akkor örültünk, ha az emberek csillogó szemmel, mosolygó arccal, vidám lélekkel távoztak tőlünk: magukkal vitték anyu sugárzását, Zoltán mélyreható tekintetét. Aztán 2005-ben támogatás híján kénytelenek voltunk bezárni a múzeumot, de a gyűjteményt megőriztük.

Ötödik felvonás, amely szerint az utókornak még várnia kell

A házaspár lakásának egy része raktárként-archívumként funkcionál, például Gábor dolgozószobájának nagy ruhásszekrényeiben öltönyök helyett a Ruttkai- és a Latinovits-anyag kapott helyet, többek között nekik dedikált könyvek, színházi előadásokról szóló dossziék, fényképek, hang- és filmfelvételek. A nappaliban, az úgynevezett Ruttkai-sarokban fényképek, jelmeztervek, rajzok uralják a falat.

– Én már betöltöttem a nyolcvanat – mondja Gábor –, Juli pedig hetven lesz idén. Egy ideje már gondolkozunk azon, hogy mit hova és kinek adjunk, ahol megbecsülik az értékeinket. Muzeális értékű anyagokat óvatosan adunk ki a kezünkből, azt szeretnénk, ha azok közgyűjteménybe kerülnének.

– Az 1998-ban elhunyt édesapám, Gábor Miklós naplóit már leadtam az Országos Széchényi Könyvtárban, de harminc évre zárolva. Nem olvastam el, és úgy gondolom, a tartalma még nem tartozik a jelenkorra. Ugyanígy nem néztem bele anyukám és Zoltán levelezésébe sem. Amit életükben a szeretteim meg akartak osztani velem, azt megtették, ezért haláluk után nincs jogom vájkálni a magánéletükben.

– Igen, ebben Juli rendíthetetlen, és én támogatom – erősíti meg a férje. – A rendszerváltás környékén kérték tőlünk a Ruttkai–Latinovits-levelezést, húszmillió forintot ajánlottak érte, de nem adtuk. Ma sincs az a pénz! A feleségemnek ígéretet tettem: én már tanulmányoztam ennek a rendkívül őszinte levelezésnek egy részét, és annak alapján szeretnék még egy „igaz könyvet” írni Éva életéről, amiben a XX. század második felének színházi, társadalmi, civil élete kendőzetlenül tükröződik. Utána minden megy a Széchényi könyvtárba, szintén zárolva. Zoltán 1976-ban halt meg, onnan számítva száz év szerintem megnyugta­tóan hosszú idő ahhoz, hogy a tartalma már ne sértsen senkit közvetlenül…