Álarcosbál szinglikosárral

Jól bevásároltam ezzel a pasival! – ki tudja, hányszor szakadt már fel e panaszos sóhaj azóta, hogy az emberiség történetében párkapcsolatok születnek és múlnak el, olykor nyomtalanul. De hogy azért menjünk el bevásárolni, hogy végül pasira leljünk?! Nem is olyan lehetetlen!

Kevés idegesítőbb dolgot talált ki az évszázadok során a nyugati civilizáció, mint az erőltetett giccsbe szuszakolt Valentin-napot, a hétvégi nagy bevásárlás időt és pénzt nyelő félkarú rablójáról meg jobb szót sem ejteni. Az áruházak ellenében időről időre nem árt tudatosítani: még világjárvány idején is léteznek például piacok csevegésre fogható kofákkal.

Egy csömöri bevásárlóközpontnak mégis sikerült maradandót – mi több, vevőcsalogatóan figyelemfelkeltőt – alkotnia a sziporkázó szellemesség, játék és flört lehetőségével élve a társas kapcsolatok tekintetében igencsak ínséges 2021-es maszkabáli szezonban. A híreken nekibuzdulva – mint erős harmincas nő – kosarat ragadtam hát magam is.

Nézzük, mi kerül egy szinglikosárba! Nem árulok petrezselymet, veszek inkább brokkolit helyette – az is zöld. Zöld út egy hupilila, „szingli” feliratú bevásárlókosárban.

Csömörön a bejáratnál ért a hideg zuhany: kosarat kaptam, azazhogy nekem nem jutott kosár. Éppen elfogyott.

– Maga is egyedül van? Várjon, kedveském, összeszedek néhányat én mindjárt. Boldog-boldogtalan ezeket a szinglikosarakat viszi. Sokan nem is tudják, mit jelent rajtuk ez a felirat. Most nézze meg azt az urat, mackónadrágban! Gondolja, Júliáját jött megtalálni? – azzal odébb is állt a kosártologató bácsi, hogy mint teniszmeccsen a labdaszedegető, levadássza a parlagon heverő randikonténereket.

A sokat látott kosarasbácsi nem mondott butaságot, mert a macinacisnak látszólag lövése sem volt arról, micsoda kincset húz maga után. Csak pakolta bele az akciós söröket, alaposan végigpásztázva a leértékelt áruk felhozatalát, mi az, ami még megéri, miről nem maradhat le. Ha belegondolok, mekkora volt a tolongás a női vécében?! Mint Covid előtt a bulinegyedben, úgy igazgatták a frizurát az illemhely tükrei előtt a hölgyek. És tessék, egy ilyen alaknak jut a kincses szigettel felérő szinglikosár!

– Mennyit kér, kedveském? Egy elég lesz? – érkezik vissza raklapnyi szinglikosárral a szürke munkaruhás alkalmazott.

– Miért, több kosár, több udvarló? Egy kéket vinnék. – A maradékot, mire a közeli dísznövényosztályról visszanéztem, már szét is kapkodták.

A diszkréció báját, ezzel együtt a kíváncsiságot csak növeli a kötelezően magunkra aggatott maszk, a cinkos összenézésektől a cizellált poénokon át a vaskos beszólásokig a középkori álarcosbálokra hajazott sok minden a lilakáposztától roskadozó zöldségesstand és babkonzervdíszletek között.

Az arcfedő ugyan kötelező, de a vonásoknál többet elárul egy emberről, mi kerül a kosarába. Vagy ez is puszta előítélet, mint a bőrszín, a kopaszság vagy a kecskeszakáll és a macinaci? De hagyjuk a megrakott kosarakat és az élet nagy kérdéseit másra, miért is kutakodnánk a mélyben, vegyüljünk el jólesően a színes álarcosbáli tömegbe, és nézzük kíváncsian, kinek mit dob a gép e tél végi zsongásban.

– Anyukám, te már elkeltél, hagyd azt a húzogatós kosarat, fogd csak ezt a tologatósat! – adta át a babakocsit egy ruházatában pókembernek álcázott férj a mellette sétáló nőnek.

Szárnyát vagy combját? – a francia filmművészet klasszikusának kérdése sosem volt aktuálisabb a hú­sos­pult előtt kígyózó sorban. Nem minden a címkézés, a mellettem álló sportos negyvenes úrral a helyzetkomikumnak és a derűs szóváltásnak az sem szabott gátat, hogy nem szinglikosárba pakolta a szalámit meg az ásványvizet. Ám az óvatosság zsigeri szelleme még idejében homlokon csókolt, s mielőtt valami Louis de Funès-hez hasonló blamázsba keveredtem volna, továbbtoltam a banyatankomat. Hiába, a flört már jobban hiányzik, mint a dupla védőoltás koronavírus idején!

A pénztárnál hosszas sorban állás után a kasszás­hölgyet faggattam, vajon futottak-e már a szalagján a mirelit áruknál egymásra talált párok tételei?

– Nem kötötték az orromra, de az biztos, hogy rég volt ilyen jó itt a hangulat. Sokan emiatt jöttek el, volt, aki Budapest távoli kerületéből érkezett. Jó poénnak fogja fel mindenki. Több ilyen kosarat is kirakhattak volna, egész hétvégén rajtunk keresik a vásárlók, hosszasan kell vadászni rájuk.

Amiért jöttem, azt kaptam. Nyomtatókábel, kiló banán, néhány liter tej. Jövőre, veled, ugyanitt – búcsúztunk egymástól fizetés után a sorban álló társaktól. S bár a Stephanotis floribunda fürtökben lógó fehér virágaival saját magamat ajándékoztam meg, a bódítóan illatos madagaszkári jázmint a parkolóba kicipelve nem kellett magyarázkodni az autóban türelmesen várakozó páromnak, kitől és miért van a virág.

Minden más esetben úgy érezhettem volna magam, mint a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? című amerikai film valóban szingli hősnője. Habár… Az akár egy másik történet is lehetne. (Markos Mária)

∗

Nem a kilométereket, hanem a benzint falta az autó, ahogy 13 kilométeren át araszolgattam a fővárosi lagymatag dugóban, hogy kiérjek Csömörre, ahol egy szupermarket bevezette az ismerkedést könnyítő szingli bevásárlókosarakat.

Gondoltam, a szombat délelőtti ismerkedős vásárolgatás ideális kezdet akár már egy szombat esti randevúhoz, de a bejáratnál némiképp elbizonytalanodtam, hogy nekem mint férfinak a félreértések elkerülése végett a rózsaszín vagy a világoskék táblácskával ellátott kosarakhoz kell-e nyúlnom. A biztonsági őrök pihenő- vagy inkább megfigyelőpultja épp a bejáratnál volt, így náluk tudakozódtam. Ők a kék színt ajánlották.

– Ó, nagyon népszerű ez, ne bátortalankodjon! – mondta az egyik nevetve. – Sok pár bejön ide, s a férfi már nyúlna a kosárért, de a nője rácsap a kezére, és mondja is, hogy mit képzelsz, te idióta! Maga egyedül jött, megteheti.

Hát persze. Az első métereken, a péksütemények vonalán még némileg feszélyezve éreztem magam, de próbáltam úgy viselkedni, mint aki nem is tudja, hogy egy ismerkedő „szingli” van öles betűkkel a magam után húzott bevásárlókosárra írva.

Egy percig sem gondoltam arra, hogy tízkilós kiszerelésű, C típusú hálós krumplival, négykilós kiszerelésű vöröshagymával és kolbászféleségekkel tömöm meg a kosarat. Sem alsógatya, zokni, babkonzerv, sem toalettpapír, mosogatószer, vécéülőke, porszívó, sem orrszívó, de még mélyhűtött csirke far-hát sem vásárolható most. Mint cecelégy, az italospultokat kerülgettem.

Hamar ki is szúrtam egy üveg orosznak mondott pezsgőt 649 forintért, aztán úgy döntöttem, hogy a Boldog karácsonyt! feliratú, leárazott tokaji sárgamuskotály sem érdekel, sőt elhatároztam, hogy az alsó két polcot nem is nézem, így feljebb, még annál is feljebb emeltem a tekintetemet.

Kiválasztottam egy Pouilly-Fuissé fehérbort 6900 forintért, egy The Botanist gint 14 900-ért, majd egy francia Moët Chandon pezsgőt 17 000-ért és egy rekesz görög sört is. Aztán rájöttem, hogy sok a pia a kosárban, s visszapakoltam mindent. Emeltem a tétet! Óvatosan, mintha hímes tojással bánnék, levettem egy Don Perignont, amely 59 990 forintért vihető haza, majd egy 99 000 forintért kínált, 25 éves Chivas Regal whiskyt, ó, aztán ráleltem egy 126 699 forintos, 30 éves Ballantine’sra is.

Két fiú szinglikosarakkal vásárolt, gondoltam, megszólítom őket. Egyáltalán nem ezt terveztem.

– Direkt választottuk, ó hogyne, persze! – válaszolták. – De nincs még kapás. Vodkát vennénk az esti buliba, de olyan gyorsan megjárjuk ezt, hogy ran­dimeg­beszélésre nincs is idő. Kapós dolog ez, mert ha valaki mégis idejön, akkor az esti buliba is meghívjuk.

Ehhez képest még félóra múlva is a vodkák között keresgéltek. Ezt csak azért tudom, mert én is tettem néhány kört. Először is kipakoltam a kosaramból a 290 ezer forintnyi piát, mert már úgy éreztem, hogy minden látható kamera arra fordul, amerre én megyek a hatalmas területű üzletben, és akkor a nem látható kamerákról nem is beszéltünk.

Egyébként az áruvédelmi rendszerekről sokat nem tudok, de jártam már úgy, hogy a pulóverben maradt fémszál minden létező üzletbe való belépéskor riasztotta a rendszert, illetve a feleségem már kétszer hozott haza üzletben vásárolt, kifizetett Unicumot úgy, hogy az üveg száján egy drótokkal odaszorított csipogó illetlenkedett.

Ilyenkor jön a férfimunka, és csirkebontó ollóval, kombinált fogóval, kisebb méretű csőfogóval szoktam az acéldrótot lefejteni az üveg nyakáról.

Nagy siker számokban

A csömöri áruháznak ezeregyszáz követője van a Facebook-oldalán. Korábban nemigen osztották meg egyetlen bejegyzésüket sem, és 5-15 alkalommal nyomtak nekik úgynevezett tetszésgombot, azaz lájkolták őket. A szinglikosaras bejegyzésüket ellenben 2100-an osztották meg, és kaptak még 2200 lájkot, valamint 662 hozzászólást. A több mint 2000 megosztás – bár az algoritmusok bonyolult működésűek – annyit jelent, hogy az akció több százezer emberhez jutott el, és milliós hallgatottságú rádiók is beszámoltak róla. A hozzászólások egy része kitűnő ötletnek tartotta a kezdeményezést, míg egy jelentős csoport eszeveszett hülyeségnek. Jekkel Dániel ceremóniamester azt írta: „Ha egymásba szerettek csirke far-hát válogatása közben és végleg összekötnétek az életetek, szívesen segítek felejthetetlenné tenni a nagy napot.” Forray Krisztina így vélekedett: „Végre valaki gondol ránk is… remélem, országos akció lesz… kár, hogy kisebb üzletekbe járok. De roppant kreatív. Uraim, itt egy Covidra szabott jövőbeni randitipp.” Pásztor Lujza szerint „Ez olyan, mint a push-up melltartó. Benn maszkban meglátod, beleszeretsz, aztán amikor lekerül a maszk, jöhet a meglepetés.” Lelik Krisztina írta: „Milyen romantikus, amikor egyszerre nyúltok ugyanazért a zsömléért. Szerelem első látásra. Más szerint itt már nem a told el a biciklit, hanem told el a kosarat szinonimát használják, ha az adott személy nem szimpatikus.” Ajánlottak csajozós szöveget is 2021-re: „Te is láttad, hogy akciós a parizer?” Eisler Éva egyenesen azt követelte: „Előléptetni az ötletgazdát, azonnal!” Ferencsik Erzsébet pedig úgy fogalmazott: „Minden áruházba kellene hasonló, mert ez tök jó próbálkozás a mai búskomor napokban.”

De most itt a hipermarketben egészen más dolgok foglalkoztatnak. Ugyanis a sorok közötti fősodorba kilépve olyan bevásárlókocsis, szájmaszkos emberáradat jött velem szembe, hogy szinte megrémültem. Nyilvánvaló, hogy a szombat elég erős nap. Láttam egy elhagyott szinglikosarat is. Nem volt benne semmi sem. Ezt biztatónak véltem, nyilván találkozott valakivel a gazdája, s ezután már együtt pakolnak annak a kosarába.

És akkor végre elém került egy szingli ötvenes. Ugyan a fehér hótaposója nem kápráztatott el, de feltűnés nélkül a nyomába eredek, majd a kanyarokban faroltatom a kosaramat, hogy végre észrevegyen. Ráadásul azt már jól megtanultam, hogy sok nő a férfi cipőjét is megnézi, így értelemszerűen frissen kefélt cipőben vagyok, de ő mégsem vesz észre.

A konzervpultnál arra gondoltam, hogy megszólítom, de a metakommunikációjából azt vettem le, hogy valakit nagyon néz. Egy százharminc kilós, mackónadrágos férfit, aki bizony oda is lépett hozzá, s szafaládéját a hölgy kosarába csúsztatta…

A szénhidrátcsökkentett liszteknél nem pakoltam semmit sem a kosárba, mert úgy gondoltam, rám néznek, és úgysem hisznek nekem, a disznósajtról is határozottan lemondtam, és a kétliteres Duna–Tisza-közi félédes vörösbornál sem mozdult a kezem. Így ténferegvén, idővel rájöttem, hogy a delikáttermékek között járkál a legtöbb fiatal nő. Gyerünk hát!

– Meg tudná mondani, hogy mire jó ez? – kérdeztem tamarindpasztát tartva kezemben egy feltűnően csinos, bőrnadrágos lánytól, akinek erről szintén nem volt fogalma, de elárulta, hogy ő pedig misopasztát keres.

Nosza, rajta! A sorok között vágtatva lézerszkennerként pásztáztam az áruféleségeket, a kerámiaedényes dijoni mustárokat, marokkói stílusú szószokat, a tikka marinade-okat, a kagylópástétomokat, míg az egyik sor végén, a Közel-Kelet táblánál megtaláltam a misopasztát.

Boldogan igyekeztem vissza a szerzett kinccsel, s közben az okostelefonomba beírtam a tamarindpasztát is, gondolván, majd elkápráztatom a nőt frissen szerzett tudásommal. Rögtön jött is a találat: „A savanyú tamarindhúst a feltört, érett hüvelyből kivéve gyümölcsként fogyasztják, de főleg italalapanyag és ételfűszer.”

Gondoltam, ezt inkább nem is mondom el. A lány viszont hálálkodva köszönte a misopasztát. De láttam azt is, hogy talán nem is szingli, hiszen hatalmas bevásárlókocsija van.

A pénztárnál legnagyobb megrökönyödésemre már négy szingliskosár le volt rakásolva. Ötödiknek beleraktam a stószba az enyémet. Reményt vesztett sóhajjal mondom a pénztárosnőnek, hogy nem hozott nekem szerencsét a szinglikosár. – Pedig mennyi üres van itt, ők nyilván sikeresebbek voltak – mutatok a bolt gyomra felé, a lerakott kosarakhoz.

Elpirult, ahogy csak lehet.

– Nahát! Észre se vettem! Nem figyeltem a jeleikre, pedig biztosan miattam jöttek – mondta jókat kacagva.Ó! Ő Krisztina a 12-es pénztárpultból! Ezt nagyon megjegyeztem.(Varga Attila)