Az vagy nekem...

Jolika csöppet sem tartja különleges eseménynek, hogy második férjét házassági hirdetés útján ismerte meg. Méghozzá úgy, hogy József őszinte vallomása a váci büntetés-végrehajtási intézetből érkezett, immár három éve. A férfi vagyonellenes bűncselekmény elkövetéséért ült pár esztendőt, de tettét azóta ezerszer megbánta. Ezt tanúsítja az is, hogy szabadulása után nem sokkal munkába állt egy hajdúsági építőipari cégnél, így ő lett a családfenntartó. Idillikus összhangban nevelik Jolika első házasságából született 12 éves fiát, Csabikát, és közös csemetéjüket, a 7 hónapos Mónikát.
A szépen felújított, hófehérre meszelt régi parasztházban él a fiatalokkal Jolika nagymamája is, aki hajlott kora ellenére a család szíve-lelke. Nélküle nincs frissen sült kalács, kenyér, pogácsa az asztalon, de a tyúkok, a kacsák, a két hízó és az egyetlen tejelő marha is odalenne, nem beszélve a konyhakertről. Na nem mintha lusták volnának a fiatalok vagy nem szeretnék a háztáji munkát! Ma már ők is besegítenek. Csakhogy attól a naptól, amikor Jolika választ kapott Józseftől, gyermekén és irodai munkáján kívül nem tudott másra koncentrálni.
– Húsz-harminc válasz érkezett jeligés társkereső hirdetésemre, de mindet a kukába dobtam, amikor Józsi levelét elolvastam – mondja a szép arcú, mosolygós kismama, karján a szendergő babával. Majd a piros szalaggal átkötött borítékkötegből kiemel egyet: „Drágám, nem láttalak még csak fényképen, és nem ismerlek valójában, nem érintettelek, nem öleltelek, de szavaid, a bizalmad erőt és szeretetet sugároznak felém, ami segít elviselni a zárka rémségét. Tudom, bűnhődnöm kell, mert hibáztam. De, ha kitartunk egymás mellett, meglátod, jóra fordul az életünk, és egymást megsegítve nagyon boldogok leszünk. Ha két hét múlva jössz a láthatásra, kérlek szépen, hogy Csabikát is hozd el magaddal. Szeretném őt is látni. Szeretettel ölellek, és küldöm ezeket a sorokat, amit Shakespeare írt: Az vagy nekem, mi testnek a kenyér.”
József láthatóan zavarban van, de nem szabadkozik. Büszke arra, hogy ma sem érez másként felesége iránt.
– Havonta egyórás beszélőt engedélyeztek – emlékszik vissza a fiatalasszony. – És minden este küldtem neki egy dalt az egyik rádióadó kívánságműsorában. Józsi plusztakarítást vállalt, mert azért külön egyórányi láthatás járt havonta. Egy héten egyszer öt percet telefonon is beszélhettünk. Közben vártuk, hogy elfogadják a kegyelmi kérvényét, és hamarabb szabaduljon, ami meg is történt.
– Semmiféle bizalmatlanság nem volt önben?
– Csak mikor az első levelet kézbe vettem, s láttam, honnan jött a küldemény. Elolvasása után viszont boldogabb voltam, mint valaha. Éreztem, ő az, akire szükségem van.
– A családja mit szólt hozzá?
– Igyekeztek lebeszélni, féltettek. De már titokban megvolt a hófehér menyasszonyi ruhám. A börtönben keltünk egybe, ott volt velünk Csabika is. A búcsú nehéz volt, hiszen akkor még nem jöhetett velem a férjem. Szabadulásáig az esküvői képek tartották a lelket bennem – meséli. Majd elmondja azt is, hogy férjének fájdalmasan nehéz gyermekkora volt. Szülei válása, majd anyja halála után árvaházba került. Ipari iskolás volt, amikor megfogadta, neki bizony boldog családi élete lesz.
– Bennünket a keserű múlt már nem érdekel. Tanultunk mindenből – szólal meg a férfi. – A boldog élet titka, hogy az ember előre nézzen, és abban bízzon, hogy ha az egyik nap nehéz is, de a következő szebb lesz. A pici örömöket kell értékelni. Ha Isten esélyt adott nekünk, itt van a gyönyörű családom, munkánk, egészségünk is van, minek kéne bánkódni?