Charles Dickens ükunokája a Vértes lábánál él

Mondhatnánk, mesébe illő gyerekkor az övé. Az angol arisztokrácia kényelmes mindennapjait élte: édesapja a híres író dédunokája, édesanyja pedig a Békés megyei Doboz településről 1945-ben kivándorolt osztrák–magyar grófi szülők gyermeke.

– Yorkban születtem, ahol egy 800 éves házban éldegéltünk. Télen meglehetősen hideg volt, ezért inkább átköltöztünk egy 300 évesbe – mesél a derűs kezdetekről a 46 éves nő, aki akcentussal ugyan, de jól beszél magyarul. Ülünk a Vértes lábánál meghúzódó Csákberényben, s nemcsak térben, hanem időben is kisebb utazást teszünk. – Az ükapám rengeteget jótékonykodott, ezért is büszkék vagyunk rá. Ő alapította az első árvaházat Angliában, és visszavásárolta Shakespeare szülőházát attól az amerikai házaspártól, akik az USA-ba akarták vinni, miután komoly pénzért megvették a várostól. Charles Dickens íróasztalát édesapám örökölte, az édesanyám nemrégiben árvereztette el. Állítólag nem azon írta a Twist Olivért, mégis 132 millió forintnak megfelelő angol fontért kelt el. A bevételt egy magyar gyerekkórháznak és egy angol gyerekotthonnak ajándékoztuk.

Azért Charles Dickens egyik sétabotja a vendéglátónké, és azokból a meghívókból is megmaradt egy példány, ami egy karácsonyi partira készült. A menükártyára maga Dickens kanyarította rá az ételek nevét. Ennyi személyes emlék éppen elég Catherine-nek az ükapjától.

– Oxfordban tanultam, bentlakásos iskolában. Bevallom, nem rajongtam érte, 17 évesen hátat fordítottam az iskolapadnak. Inkább elvégeztem egy tanfolyamot, ami arról szólt, hogyan legyünk jó feleségek. Megtanultunk főzni, takarítani, vasalni, illendően társalkodni, az asztalt szépen megteríteni, egyenes testtartással ülni és diszkréten sminkelni – sorolja. Majd felnevet, amikor azt kérdezem, mit gyakorol mindebből. Hát, ingeket nem nagyon vasal, de az ízlését bizonyára átformálta az ott eltöltött egy év. Nyolcéves lányának is megpróbál átadni egy-két praktikus ötletet meg néhány jó tanácsot az illendőségről.

Mivel férjhez akkor még nem ment, elvégzett egy titkárnőképző iskolát Cambridge-ben. Három évig dolgozott Londonban egy banknál, aztán valami mást akart csinálni. De valahol máshol. Készített egy listát, hol dolgozna szívesen. Kinézett magának 100 négy- és ötcsillagos hotelt szerte a világban, majd 50 helyre elküldte az önéletrajzát. Három hét múlva válasz érkezett az angol Virgin-szigetek egyik szállodájából, hogy szeretettel várják. Így töltött el tíz évet a Karib-tengeren.

– Asszisztensként dolgoztam, nagyon élveztem a tengert, a nyüzsgést. Férjhez mentem, rövidesen együtt üzemeltettünk egy kis magánszigetet, amit napi 20 ezer dollárért lehetett kibérelni. De tíz év után barátsággal elváltunk, mindent magam mögött hagytam. Édesapám akkor már meghalt, édesanyám pedig visszaköltözött a szülőfalujába, Dobozra. Az öreg plébánia épületét újította föl, nagyon boldog, hogy ott lehet, ahonnan elindult az élete. Amikor meglátogattam, arra gondoltam: miért ne maradhatnék Magyarországon?!

Igaz, 1986-ben már járt itt, de akkor inkább azt érezte, hogy egy szegény országba csöppent, ami egyáltalán nem vonzó. Ha valaki akkor azt mondja neki, hogy egyszer itt fog élni, és el sem akar innen menni, biztos kineveti.

– Budapestre költöztem, beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra, mert egyáltalán nem beszéltem magyarul. A következő évben már jótékonysági bált rendeztem egy rákos betegekért létrehozott alapítvány javára, majd a következő évben még egyet. Közben megismerkedtem egy angol férfival, hamarosan összeházasodtunk. Christopher azt mondta, olyan sok energia van bennem, csináljak valami mást is. Elkezdtem lepukkant lakásokat vásárolni, amiket felújítottam és eladtam. Főleg külföldieknek. Akkoriban sokat jártunk a barátainkhoz a móri borvidékre, és beleszerettünk Csákberénybe. Kilenc éve vettük meg az első présházat, magunknak – derül ki, hogyan keveredett Catherine a Dunántúlra.

Még abban az évben megszületett a kislányuk, Maggie, az első présházat pedig továbbiak követték. Ma már hattal büszkélkedhetnek, és közel másfél hektáros területtel, aminek nagy részét levendula és szőlő borítja. A kis épületek Catherine keze alatt rövid idő alatt ízléses, igényes és komfortos vendégházakká alakultak. A kék-fehér színvilág a Karib-tengert idézi, és élete különböző állomásai nyomokban ott vannak az Alma-, a Józsi-, a Kennedy-, a Sipos- és az Eko-házban. Nyáron mindig telt ház van, érkeztek már vendégek Indiából, Szingapúrból, az USA-ból és Dél-Amerikából is.

Egyre több a magyar vendég, itt nem akármilyen kényelemben van részük. Reggel házi sütésű kenyér, házi lekvár, gyümölcs és bor várja őket egy kosárban az ajtó előtt. A levendulából különböző kozmetikumok készülnek, lehet belőlük vásárolni, ahogyan a lekvárokból és a különböző ínyencségekből is.

Túl idilli, mondhatná az ember, de kiderül, Catherine életében kitörölhetetlen fájdalmak is vannak. Hat hónapos volt a második gyermekével, amikor azt mondták az orvosok, súlyos rendellenessége van a picinek, életképtelen lesz, vetesse el.

– Azt mondtam, mit képzelnek?! Ez az én gyerekem, megszülöm. Ötvennégy percig élt – mondja könnybe lábadt szemmel. A kórházból hazahozták az apró testet, az udvaron ravatalozták föl. Egy kis kápolnát építettek az emlékére.

A munkával és Maggie-vel enyhítették a fájdalmukat. De tavaly kiderült, hogy Catherine mellrákos.

– Föl sem merült bennem, hogy meghalhatok. A kórházban a fehér zuhanyfüggönyt kicseréltem rózsaszínre, és ilyen színben próbáltam nézni az életemet. Inkább megköszöntem Istennek, hogy időben kiderült a betegségem. Most már jól vagyok – mondja elszántan, azzal a leírhatatlan optimizmussal, ami uralja az egész lényét. – Eddig csak a hétvégéket töltöttük itt, de most vettünk egy házat magunknak is, végleg ide költözünk Budapestről. Imádom a falubelieket, mindenkivel tegeződünk. Itt van asztalos, kőműves, varrónő, kovács, nincs még egy hely a világon, ahol ennyi házi finomságot lehet enni. Ez a mi földi paradicsomunk!