Egy rég nem látott ismerős visszatért

Méghogy rólam akar írni? Szerintem már a kutya sem emlékszik rám. Azon is elcsodálkoztam, hogyan jutottam a népdalos Szalóki Ági eszébe, miért éppen engem kért fel a koncertjén való szereplésre. Aztán elárulta: a dalaimon nőtt fel. Még az internetre is feltette a közös fellépésünkről szóló hírt, egymás után kaptam a telefonokat, örömmel vették a régi ismerőseim, hogy újból láthatnak. Megmondom őszintén, nagyon féltem, de szerencsére jól sült el. Sőt nem kizárt a folytatás sem. De tisztában vagyok vele, hogy manapság inkább új arcok kellenek. Én meg már lefutottam a köreimet.

Hajdanán állandó résztvevője voltam a Cimbora, a Pengető, a Családi kör, a Fiatal költők című tévéműsoroknak, melyek egymás után szűntek meg. Sokat foglalkoztatott a Magyar Rádió is, nagylemezeim jelentek meg a Hungarotonnál, önálló műsorokkal jártam az országot, legendás színészek hívtak közreműködőnek pódiumestjeikre. Unokatestvéremmel, Sinkovits Imrével és feleségével, Gombos Katival még külföldre is eljutottam, sokat köszönhetek nekik. Fiukkal, Sinkovits-Vitai Andrással ugyancsak kereszteződtek útjaink, az újpesti művelődési házban volt egy stúdiónk, ahol tehetséges gyerekekkel foglalkoztunk.

Szép emlékek ezek… Bocsánat, kicsit el is érzékenyültem. Nem, az egyáltalán nem bánt, hogy a mai világban nincs keletje a megzenésített verseknek. Régebben óvodákba is hívtak, most meg arra hivatkoznak, hogy az óvónők is tudnak gitározni. És amúgy sincs pénzük tiszteletdíjra. Nincsenek már központi rendezvényszervezők, lejárt a minisztériumi műsorajánló katalógusok ideje is. Most mindenkinek saját magát kell „eladnia”, de erre én képtelen vagyok. Attól tartok, jócskán megfogyatkozott azoknak a száma, akik egy gitáros-énekesre volnának kíváncsiak. Ez a műfaj nem kelt különösebb izgalmat, a sajtó számára is érdekesebbek a műbalhék.

Mit tartok pályám csúcsának? És mit felejtenék el a legszívesebben? Tulajdonképpen nem voltak hegyek és hullámvölgyek a szakmai életemben. Egészen a rendszerváltásig egyenletesen haladtam azon az úton, amin a hetvenes évek elején indultam el. Egy utazási irodában dolgoztam Budapesten, házasságom révén azonban Kaposvárra kerültem, az ottani kirendeltségre. Tehát a szerelem vitt vidékre. Férjemmel, Varga Tibor színésszel gyerekkorunk óta ismertük egymást. Neki köszönhetem a gitározást. Nem is tudom már, melyik színháznál bontogatta a szárnyait, amikor egyszer összefutottunk a pesti villamoson. Győzködött, menjek be hozzájuk, hadd mutasson be valakit. Virtuóz gitárosuk, Varga Istvánné Mária néni volt az a valaki, aki kicsivel később nemcsak a hangszer titkaiba avatott be, hanem a barátnőjévé is fogadott. Nagyon szerettem, 94 éves koráig élt.

Na, de térjünk vissza Kaposvárra! Szorgalmasan gitározgattam, egy idő után pedig már saját dalokat is írtam. Vettem egy mély levegőt, és elküldtem a kottáimat a Magyar Rádióba Bágya Andrásnak. Még a táncdalfesztiválra is jelentkeztem, kis híján beválogattak az előadók közé. Nem igazán tudtam, mit szeretnék. Az irányt Bágya tanár úr mutatta meg, amikor behívott meghallgatásra. Azt mondta: Ildikó, maga szerzőnek sokkal jobb, mint énekesnek. Ha belegondolok, hogy Máté Péter ugyanazon a meghallgatáson tűnt fel, tényleg szerencsésebb volt más utat választanom.

Férjemmel elfáradt a kapcsolatunk, elváltunk. Hatéves lányommal felköltöztem Pestre. Visszamentem az utazási irodába valutát árulni. Nem voltam valami jó passzban, folyamatos fejfájás gyötört. Ha nem bírtam tovább, ráborultam az asztalra. Egyszer megkérdezte tőlem egy hölgy, hogy mi a bajom. Addig beszélgettünk, mígnem „elcsábított” egy amatőr irodalmi színpadhoz; kiderült róla, hogy színésznő. Vittem a gitáromat is. A társulat vezetője marasztalt és biztatott. Ekkor kezdtem el kortárs költők verseit megzenésíteni. Tetszett a közönségnek, sőt a kritikusoknak is. Hirtelenjében megszaporodtak a fellépéseim. Döntenem kellett az utazási iroda és a művészi pálya között. Nem voltak anyagi gondjaim. Mivel nem váltunk el haraggal, még az is belefért, hogy egykori férjemet és új családját időnként segítsem.

Hogy miért nem a legjobb köztünk a viszony? Ez hosszú történet. Tibor a feleségével Budapesten magánóvodát létesített. Eleinte csak hét-nyolc gyerekre vigyáztak, de mivel ügyesen csinálták, szinte önként adódott a bővítés gondolata. Egyre több férőhelyet alakítottak ki, végül még iskolai osztályt is indítottak. Építkezésbe kezdtek, amihez hatalmas kölcsön kellett. Találtak egy tehetős embert, aki sok-sok milliót adott nekik. Ennek biztosítékaként felajánlották balatoni szőlőültetvényüket, hollókői présházukat, fővárosi kétszintes házukat. De ezek még kevésnek bizonyultak, így a lányom és az én lakásom is jelzálog alá került.

Közben meghalt a volt férjem. Bedőlt a vállalkozás. A fennmaradó adósság egy bírósági eljárás következményeként rám és a lányomra hárult. Elárverezték a házat, ami még a szüleimé volt, itt nőttem fel, ide köt minden emlék, dalt is írtam róla. Áprilisig albérlőként „megtűrnek” bennünket. A lányom az alkohol rabja lett, gyakran van kórházban. A történtek felnőtt unokámat is megviselték. Amennyiben nem sikerül megoldást találnunk, akkor hajléktalanokká válhatunk. Ha Tibi élne, biztosan nem engedné, hogy ez bekövetkezzék. Most a helyzetet előidézőknek kellene segítő kezet nyújtaniuk, de hátat fordítanak nekünk.

Sokan kérdezgetik, miért engedtem magam kihasználni. Én ezt akkor nem így gondoltam. Ma már biztosan óvatosabb lennék.

Lehet a bánatot kiénekelni? Csuda tudja! Képes vagyok a két dolgot különválasztani. Ha fellépésre megyek, nem az jár az eszemben, hogy milyen nyomasztó gondjaim vannak. A színpadon minden megváltozik. Csak tudnám, miféle varázslat ez. Amikor megpendítem a gitáromat, máris felülkerekedik bennem a zene.

Habár pechek sorozata az életem, mégsem adom fel, bírom erővel. Az életben törvényszerű a jó és a rossz. Nekem a rosszból mértek többet. Milyen jó lenne, ha szép és fényes történésekről mesélhetnék legközelebb…