Fenyőillatú emlékeink

Mindannyian ültünk már családi asztalnál újdonsült rokonként, és zavartan babráltunk a szalvétával, mert nem értettünk semmit abból, amit körülöttünk beszéltek. Félmondatok, felharsanó nevetés vagy épp érthetetlen sértődések – ezt a jelbeszédet csak azok értik az ünnep érzékeny hangulatában, akik összetartoznak.
„Tudod, amikor a csíkos fürdőköpenyt kaptad karácsonyra, muszáj volt felpróbálnod, de te nem akartad, s egész este bőgtél, hogy nem hagytunk játszani…” – dobja be mondjuk az anyós, s fel sem tűnik neki, hogy ötvenéves fiacskája pisszegve integet neki: ugyan, ne szedje már elő a fényképet, amelyiken egy szem gyermeke ötévesen, duzzogva pózol, persze csíkos fürdőköpenyben.
Néha áldás, néha ijesztő, de a tudósok esküsznek rá: az emlékeinket sosem felejtjük el. Freud Tamás agykutató szerint az agyunk végtelen mennyiségű adatot képes befogadni, legfeljebb az emlékek előhívása okozhat gondot. Azokat az emlékeket idézhetjük fel könnyedén, melyek belső világunkra rímelnek. A tudomány rábólint arra, amit magunk is tapasztaltunk: jobban emlékszünk azokra az eseményekre, melyekhez különösen kellemes vagy épp nagyon kellemetlen érzelmek társultak.
Az sem véletlen, hogy a karácsonyra gondolva szinte érezzük az illatokat: fenyőtűét, a mézeskalácsét meg rotyogó töltött káposztáét. Az illatok ugyanis különösen alkalmasak arra, hogy a feledésből előszólítsák az élményeket, főleg azokat, melyekhez erős érzések kötődnek.
Olykor egész lavinát indíthat el bennünk. Gondoljunk csak a francia íróra, Marcel Proustra! Egy eseménytelennek ígérkező napon belemártott egy madeleine nevű süteményt a teájába, s az ízek és illatok felidézték az egész eltemetettnek hitt gyermekkorát, méghozzá olyan erőteljesen, hogy végül többkötetes regényfolyamot írt ezzel a címmel: Az eltűnt idő nyomában.
Az emlékeinktől tehát sosem szabadulunk, de hát jól van ez így. Ha a társunkra, a gyermekünkre vagy épp a szüleinkre nézünk, a közös múltunk tükrében látjuk őket. Nemrég az egri színházban az Aranyember előadása után Pécsi Ildikót, a Jókai művéből készült hajdani legendás film egyik főszereplőjét látták vendégül. A színésznő, aki negyven éve él elégedett házasságban, s mára bölcs derűvel viseli dús idomait, maga mesélt el egy sztorit:
– A fiam már ilyen molettnek ismert, ugyanis a terhességem idején szedtem fel harminc kilót. A gyerek tehát hitetlenkedve pislogott rám, ha azt hallotta, a fél ország szerelmes volt belém, mikor az Aranyember Noémijét játszottam. Egyszer aztán épp otthon ültünk, mikor a tévében vetítették a filmet, s én ott szaladgáltam, röpködtem egy lenge kis ingben a Senki szigetén – szőkén és nádszálkarcsún. Látom ám, hogy a végén a fiam odasomfordál az apjához, és azt mondja: Na, öreg Szűcs, most már megértelek!