Fogyóban a betűfalók

– Összetett kérdésről van szó. Jelentősen megváltoztak a gyerekek irodalomolvasási szokásai, nem utolsósorban azért, mert a szüleik sem olvasnak. Nincs követendő minta – mondja Gombos Péter, a Magyar Olvasástársaság alelnöke. – A másik ok, hogy 50 éve ugyanazok a kötelező olvasmányok szerepelnek a listán. Abszurd, hogy ezek kétharmada a romantika korában, a 19. században íródott. Életidegenek a mai fiatalok számára. Több ezek közül pedig nem is gyerekregény, a Légy jó mindhalálig például kifejezetten felnőtteknek szól, ezt még Móricz is hangsúlyozta. Már többször felvetettük a szakmai szervezetekkel, hogy több kortárs szerzőt kellene olvastatni a gyerekekkel. Hiszen rengeteg irodalmilag értékes mű születik, és ezek közelebb állnak a mai fiatalok mindennapjaihoz, életszemléletéhez. Hiába próbálkozunk, egyelőre alig van változás.

Ráadásul az olvasástársaság felmérései szerint a pedagógusok jó része szentírásként kezeli a tankönyvek sugallta kötelező olvasmányok listáját. Pedig bárki eltérhet ezektől. Persze ilyenkor felvetődik a kérdés, hogy a tanárok mennyire műveltek, olvasottak…

Gombos Péter szerint szó sincsen arról, hogy felejtsük el a klasszikusokat. Párhuzamba lehet állítani például egy hasonló tartalmú kortárs művel, és máris fel lehet kelteni a diákok érdeklődését. Igaz, egyes vélekedések szerint tízéves korra lezárul az olvasóvá nevelés időszaka.

– Én nem vagyok ennyire pesszimista – mondja az alelnök, aki egy kaposvári, hátrányos helyzetű gyerekek számára ¬alapított tehetséggondozóban is tanít. – A „Dobj el mindent és olvass!” elve szerint tanítok. Ez azt jelenti, hogy az óra közepén azt mondom a diákjaimnak, hogy tegyenek le mindent, és vegyék elő azt a könyvet, amit személy szerint kiválasztottam nekik. Falják a betűket, és olyan gyerekekkel is meg lehet szerettetni az olvasást, akik az iskolában találkoztak először könyvvel. Nálunk minden diáknak más-más a kötelező olvasmány, attól függően, hogy fiú vagy lány, illetve milyen habitusú ember. És ez nem jelenti azt, hogy ne lennének tisztában Jókaival vagy Gárdonyival. Az eredeti művek rövidített változatairól pedig az a véleményem, hogy nagyon rossz üzenetük van, és az olvasásra nevelésben egyáltalán nem segítenek.

Azzal mindenki egyetért, hogy nem csupán az a baj, hogy a gyerekek nem olvasnak eleget, és szabadidejüket más tevékenységek töltik ki. A könyv hiányával valami fontos marad ki az életükből. Valami, ami fejleszthetné érzelmi kultúrájukat, és segíthetné őket a világ dolgaiban eligazodni. Az irodalom nyújtotta élmények nélkül nemcsak a szókincsük lesz szegényesebb és fantáziaviláguk színtelenebb, hanem elesnek olyan élethelyzetek megismerésétől, amelyek segíthetnék őket saját döntéseik meghozatalában, a konfliktusok és nehézségek megoldásában. A KSH adatai szerint 1986 óta minden korosztályban csökkent az olvasásra fordított idő.

– A gyerekirodalmi folyóiratok is sokat segíthetnének abban, hogy kedvet kapjanak az apróságok az olvasásra. De legtöbbjük sajnos már nem létezik – mondja Both Gabi, a Meseutca.hu főszerkesztője. – A Csodaceruza talán túléli a válságot, de nemrégiben szűnt meg a Kincskereső és a Dörmögő Dömötör. Emlékszem, gyerekkoromban a Pajtás című lapot hétről hétre izgatottan vártuk, hogy a kortárs írók meséit folytatásokban olvashassuk. Erdélyben például ma is megvannak a hagyományos gyereklapok, amelyeknek több mint százezer előfizetőjük van. A másik probléma, hogy az oktatási rendszerbe kellene beépíteni az olvasás népszerűsítését. Ehhez a tanárok megfelelő képzése is elkerülhetetlen. Végre működik a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése, ők különböző programokkal próbálják elérni a gyerekeket az ország minden pontján, de szinte szélmalomharcot vívnak. A legjobb volna egy Gyerekirodalmi Intézet felállítása, de ma erre nagyon kevés esélyt látok.

Sokan azzal érvelnek, hogy a digitális kultúra térhódítása az oka mindennek. Biztosan nem lehet figyelmen kívül hagyni, de Dél-Koreában például már nincsenek kézbe vehető tankönyvek, csak digitális formában léteznek. A szövegértési feladatokat mégis magas szinten oldják meg a dél-koreai diákok. Kifogások helyett tehát ideje volna cselekedni.