Iránytűjük a tízparancsolat - Eilika von Oldenburg a Habsburg-család mindennapjairól

Festői szépségű, szelíd lankák ölelte kis község Sóskút, ugrásnyira a főváros zajától. Az autópályáról letérve már messziről vonzza a szemet a házak mögötti dombon álló, sárga épület. A Habsburg-házhoz vezető IV. Károly király útja a nevéhez méltatlanul hepehupás, de míg a buckákat kerülgetem, van időm töprengeni: manapság miként is illik megszólítani egy hercegnőt? Vagy inkább hercegnét?

Habsburg Eilika mosolyogva nyújt kezet és igazít el az etikettben: őt mindkét cím megilleti. Német főnemesi származása jogán oldenburgi hercegnő, házassága révén pedig Habsburg főhercegné lett, de ebbéli minőségében inkább csak a hivatalos, protokolláris eseményeken említik. A hétköznapi életben egyszerűen csak Eilikának hívják. Férjét, az 1964-ben született Habsburg Györgyöt, Habsburg Ottó (1912–2011) fiát, az utolsó magyar király, IV. Károly (1887–1922) unokáját a császári és királyi hercegi cím illetné meg, de ő sem használja ezeket.

S hogy miként lett a hercegnőből hercegné? Habár a királyfi nem hófehér paripán jött el érte, azért történetükben a lovaknak is fontos szerep jut. György egyik nénikéjének a házában mutatták be őket egymásnak.

Beszélgetni kezdtek, és a csevejből hamarosan parázs vallási vita kerekedett – emlékszik vissza Eilika, aki a szópárbajban a maga lutheránus, míg György a katolikus hite mellett érvelt. Ezután randevú randevút követett, immár Budapesten is, mígnem a „vallásháború” végére a Szent István-bazilikában megtartott esküvővel tettek pontot 1997 októberében.

– Abban biztosak voltunk, hogy Magyarországon akarunk letelepedni. György akkor már itt élt, mondhatjuk úgy is, hogy „all inclusive” csomagban kaptam őt – kezdi mesélni, hogy miért éppen Sóskúton raktak fészket. – Mindketten vidéki környezetben nőttünk fel, ezért igyekeztünk csendes, nyugodt, de Budapesthez mégis közeli helyszínt választani. Az apósom Sóskút díszpolgára volt, és itt, a helyi lovardában tartottuk a lovat is, amit nászajándékba kaptunk. Végül nem a faluban építkeztünk, hanem picit távolabb, hogy az állatoknak is legyen helyük bőven. Arra viszont nem számítottunk, hogy aki a dombtetőn lakik, azt elfújhatja a szél. Tavaly a házról meg a szénatárolóról, a fedett lovardáról is lekapta a tetőt.

Négy-öt kutya kíséretében sétálunk az istállók előtt. Sóskúton Eilika végre megvalósíthatta gyerekkori álmát: saját lovardája lett, ami nemcsak profi lovasok előtt áll nyitva, hanem alapítványán keresztül terápiás lovaglással, parasporttal, sérült gyermekek rehabilitációjával is foglalkoznak.

A lovas pályára mára már új, erősebb fedelet kontyoltak az ácsok, de a nyitott oldalakon keresztül átsüvít a decemberi szél. Bent a metsző hideg ellenére is zajlik az élet. Ha nem tudnám, hol járok, hihetném, cirkuszi előadást látok, de nem: a Sóskúti Manók Póniklub lovas tornászai végzik a szokásos edzésmunkájukat. Eilika futószáron vezeti körbe Rádiháza Ultramarint, a kecses szürke kancát, kinek a hátára egymás után, sőt olykor együtt ugranak vagy még inkább röppennek fel a lányok, Pakot Anna és Horváth Petra.

Egy akrobata ügyességével cigánykerekeznek és szaltóznak, majd kisvártatva nekifutásból egy fiú, Habsburg Károly-Konstantin is felbukfencezik közéjük, s immár hárman egyensúlyoznak a hol ügető, máskor vágtató ló hátán.

A Habsburg gyerekek mondhatni hamarabb tanultak meg lovagolni, mint járni. A 15 éves Zsófia lovastusázik, Zengő nevű lovával az idén részt vett az Európa-bajnokságon. A 14 éves Ildikó és a 12 éves Károly lovastornázik, de a fiú díjugratásban is jeleskedik: póni kategóriában idén magyar bajnok lett – büszkélkedik az édesanyjuk.

Szombaton délig tart az edzés. Lassan kiürül a lovarda, elnéptelenedik az öltöző. Eilika még egyszer körbejár, hogy mindent rendben hagytak-e, majd átfagyva lehuppan az öltöző sarkában. Még mondják, hogy nem szerteágazó egy hercegnő munkaköre…

– Tényleg mozgalmas életet élünk, az egész család. Van segítségem a háztartásban, de szombaton és vasárnap ketten tartjuk a frontot Györggyel. Együtt főzünk, kirándulunk, foglalkozunk a gyerekekkel. Hétköznap már reggel hétkor kinn vagyok a lovardában, tízig edzést tartok, azután az irodában intézem az alapítványom ügyeit. Délután ötig-hatig megint edzés következik. Az utolsó, aki körbenéz a birtokon, én vagyok. Mire mindent bepakolok, az összes ajtót bezárom, már estére jár – sorolja a teendőit Eilika, és sajnálkozik, hogy György aznap éppen házon kívül van.

Dolgozik a Nemzetközi Vöröskeresztben, emellett a 2024-es budapesti olimpia utazó nagykövete, ami rengeteg távolléttel jár.

A gyerekek napjait a tanulás és a sport tölti ki.

A Budapesti Német Iskolába járnak. Német az anyanyelvük, s mert mindkét szülő kis akcentussal beszéli a magyart, jobbnak látják, ha németül beszélnek velük, így nem örökítik át a nyelvi hibákat. Az otthonuk falain kívül azonban mindenkivel, egymással is magyarul váltanak szót.

A sóskúti kúriában az öttagú családon kívül persze a vendégeknek is akad hely bőven, mégis bajban lennének, ha hirtelen látogatóba érkezne az egész família.

– A kiterjedt Habsburg rokonság, más családokhoz hasonlóan, javarészt esküvők, keresztelők, temetések alkalmával gyűlik össze. Sajnos temetésre mostanában többet járnak, mint esküvőre – borul el Eilika tekintete. – A nagycsalád körülbelül 360 főt jelent, ennyi embert elég nehéz összehozni. Legutóbb ősszel találkoztunk Rómában a pápai audiencián, ahol őszentsége Boldog IV. Károly királyról, párom nagyapjáról is megemlékezett. Nemcsak a Habsburgok vettek rész a zarándoklaton, hanem mindenki, aki Mária Terézia rokonságából származik. Több mint két évtizede vagyok tagja a családnak, de sokukkal még sosem találkoztam.

A gyerekeknek, bár nem várják el tőlük, hogy kívülről fújják a királyi családfát, meg kell tanulniuk együtt élni a Habsburg névvel. Ami olykor nem könnyű. Előfordul bizony, hogy a fejükre olvassák felmenőik vélt vagy valós bűneit, vagy történelemórán azt hallják, „ti okoztátok az első világháborút”. Eilika szerint már csak ezért is fontos, hogy a gyerekei alaposan megismerjék a család történelmét. Ne megvédeni kelljen magukat, hanem a helyükön tudják kezelni a történelmi tényeket, s képesek legyenek reflektálni a vádakra: tényleg úgy volt, vagy nem úgy történt.

A Habsburg ősöknek kétségtelenül számos népszerűtlen cselekedet és intézkedés róható fel, s ezt az emberek nem felejtik el. Más kérdés azonban, mit tanítanak a történelemórákon: mennyire a valós tények, s mennyiben az aktuálpolitika írja a tankönyveket.

– November végén mindannyian elutaztunk Bécsbe, a Ferenc József halálának századik évfordulójára rendezett ünnepségre. Ausztriában 2016-ban emlékévet rendeztek a tiszteletére, itthon azonban szinte egy szó sem esett róla. A magyarok persze emlékeznek a '48-as szabadságharc leverésére, de közben mintha elfeledkeznének arról, hogy az 1867-es kiegyezés utáni esztendőket boldog békeidőkként emlegeti a kollektív emlékezet.

Akkor olyan gazdasági fellendülés indult el az országban, amelynek öröksége máig velünk él – gondoljunk csak a századforduló nagy építkezéseire. Ferenc József életében híd, tudományegyetem, pályaudvar, közterek és intézmények viselték a nevét, a sorban említhetem a Szabadságra átnevezett hidat, amelynek átadása az 1896-os millenniumi ünnepségek kiemelkedő eseménye volt. A rendszerváltás után számos közterület visszakapta a kommunista időszak előtti nevét, a Ferenc Józsefről elnevezettek azonban nem. Halálának századik évfordulója talán jó alkalom lett volna arra, hogy valamilyen módon elismerjék építő munkássága eredményét – véli Eilika, s hozzáteszi: némi vigasz, hogy novemberben György felavathatta a budapesti Károly körúton nagyapja, IV. Károly szobrát.

Minden családban őrzik a hagyományokat, a történelmi famíliákban még inkább. Az advent a Habsburg családban is az ünnepi készülődés ideje.

– A karácsonyt rendszerint itthon töltjük. Délután misére megyünk Budára, a Fő utcai templomba, ahol a német katolikusoknak, reformátusoknak és evangélikusoknak tartanak ökumenikus istentiszteletet. Hazatérve feldíszítjük a fát a gyerekekkel, de mielőtt vacsorához ülnénk, küldök velük a lovaknak is egy kosár almát, répát, pár finom falatot. Ez nálunk is hagyomány volt gyerekkoromban. A vacsorát együtt készítjük Györggyel, hideget is, meleget is, inkább egyszerű fogásokat, hogy lehetőleg ne kelljen órákig a tűzhely mellett állni. Utána énekelünk a szalonban a karácsonyfa alatt, olvasunk a Bibliából, Lukács evangéliumából, majd következhet az ajándékozás. A gyerekek, mint minden született Habsburg, katolikus vallásúak. A családunkban a tízparancsolat az alap.

Vajon mire kötelezi őket, mai arisztokratákat a történelmi és a családi örökség?

– A XXI. században egy királyi família leszármazottjának lenni elsősorban felelősséget jelent. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy bármit is cselekedjünk – jót vagy rosszat –, az az egész családra hatással lehet. Példaképnek kell lennünk, hiszen az emberek komolyan vesznek bennünket.