Immár online változatban is megtalálják az érdeklődő olvasók Ujlaki Ágnes rovatát.

Kinek mondjam el? – Sorscsapások súlya alatt

Kedves Ágnes!

Egy nagyon szomorú anya ír önnek. Mert a család, amelyet annyi szeretettel építgettem, szeretgettem, úgy látszik, megszűnt. Harminc évig éltem nagyon boldog házasságban az öt évvel idősebb férjemmel. Három fiunk született, akiket szerény jómódban, de annál nagyobb figyelemmel neveltünk.

Nagyon büszke voltam a három magas, szőke, kék szemű, jó külsejű fiamra, akik ráadásul okosak és zenei tehetséggel megáldottak. A legnagyobb fizikus lett, a szakmájában jó nevű, maga is három fiút nevel. A legkisebbnek nem lett gyermeke, ő zenei pályát választott.

A középső a legszebb, legtehetségesebb, ővele volt a legtöbb baj. Nem tudom, mi történt ezzel a gyermekemmel, hiszen őrá is ugyanolyan gondot fordítottunk, mint a másik kettőre. A középiskolát is estin fejezte be, mert előtte háromból is kirúgták. Drogozott, ivott, egy rövid időre még börtönben is ült. Összeállt egy hasonló lánnyal, született egy fiuk.

Teltek az évek, aztán a menyem öngyilkos lett, ma sem tudom, miért. A szegény középső fiam onnantól kezdve mintha csak a halált kergette volna. Aztán, 43 évesen sikerült is utolérnie… A fia addigra éppen felnőtt, külföldre ment, évek óta semmit sem tudunk róla. Tavaly meghalt a férjem is.

S nem volt elég ennyi bánat, az életben maradt két fiam nagyon összeveszett egymással. A viszály a két menyem között pattant ki, óriási cirkusszal – a fiaim meg a feleségeik mellé álltak. Ennek három éve, azóta nem beszélnek, sőt hallani sem akarnak egymásról. Hozzám járnak, meg én is hozzájuk, de hiába könyörgök nekik, hajthatatlanok.

Örökké csak sírok, tépelődöm: mit rontottam el, miért ver így a sors? Elvesztettem az egyik fiamat, eltűnt az egyik unokám, meghalt a férjem, a fiaim nem beszélnek egymással. Visszahívnak a régi, szeretett munkahelyemre nyugdíjasként, félállásba. Mennék is, de olyan idegállapotban vagyok, hogy talán el sem tudnám látni a munkámat…

Üdvözlettel: Teréz

Kedves Teréz!

Szívből együttérzek önnel, ennyi sorscsapás mindenkit letaglózna. De mégis, valamiképpen tovább kell lépnie. Nem vezet sehova az önostorozás, a régi bajokon töprengés. Ezek a tragédiák nem az ön hibájából történtek. Nagyon buzdítom arra, hogy menjen vissza dolgozni, lépjen ki ebből a kesergésből. Ha pedig olyan állapotban van, hogy ez egyelőre nehéznek tűnik, kérjen orvosi segítséget.

A depresszió ma már gyógyítható. A munka, a régi társak, a változás egészen biztosan jót tesz majd! S még egy: ha a fiaival találkozik, ne hozza szóba a testvérviszályt, inkább próbálja meg élvezni a családot, az unokáit.

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.