Lázadás és élethivatás – Monspart Sarolta portréja

Tájékozódási futóként nyert országos és világbajnoki aranyat. Volt szövetségi kapitány, manapság nyugdíjasoknak szóló gyaloglóklub-hálózat létrehozásán fáradozik. A tájfutás ugyan nem szerepel az ötkarikás játékok között, idén mégis Monspart Saroltát javasolták a Nemzet Sportolói a megüresedett címre.

Család-otthonMarkos Mária2020. 05. 04. hétfő2020. 05. 04.

Kép: Budapest, 2013. március 19. Monspart Sarolta tájfutó világbajnok az M1 televíziós csatorna Ridikül című női beszélgetős műsorában, az MTVA gyártóbázisának 7-es stúdiójában. MTVA Fotó: Zih Zsolt, Fotó: Zih Zsolt

Monspart Sarolta
Budapest, 2013. március 19. Monspart Sarolta tájfutó világbajnok az M1 televíziós csatorna Ridikül című női beszélgetős műsorában, az MTVA gyártóbázisának 7-es stúdiójában. MTVA Fotó: Zih Zsolt
Fotó: Zih Zsolt

– „Két fa között ott mentem át, ahol láttam, nem szorulok be” – félig tréfásan ezzel a példával szokta szemléltetni, hogyan indult tájfutóként. A korán felismert egyéni képességek fetisizált korában e kijelentés meglehetősen hihetetlennek hangzik. Nem túlzás ez világ- és 14-szeres országos bajnokként?

– Fogalmazzunk úgy, nem voltam kimondottan ügyes mozgású, a hosszútávfutáshoz pedig tulajdonképpen elegendő egy átlagadottság a mozgáskoordináció szempontjából. De akaratos voltam, bírtam a monotóniát, nagyon akartam a sikert, és jól eltaláltam a tájékozódás és a futás lehető legjobb összhangját.

Világbajnokságot úgy lehet nyerni, hogy az ember optimálisan maximális sebességgel fut, tehát épp olyan gyorsan, hogy nyerjen, de azért csak annyira gyorsan, hogy tudjon tiszta fejjel tájékozódni, és ne hibázzon. Ez a nehéz a tájékozódási futásban – de volt, amikor sikerült.

– Első nőként futotta le a magyar maratont még a '70-es években egy csepeli versenyen, Európában nőként ön ért célba először három órán belül. Amíg egy fertőzött kullancs nem törte ketté sportkarrierjét, nem gondolt komolyan a családalapításra sem. A feminizmus szelleme nem állt soha messze öntől. Miből táplálkozik a hagyományos női szerepekkel szembeni távolságtartás?

– A sport az egyik lehetőség volt arra, hogy hivatalosan legyek távol otthonról, a konzervatív és szigorú családi vezetés háztartási munkáitól. Jártam én tizenévesként főzőszakkörre is, mégsem tudok főzni mind a mai napig, de tudom, a konyhában melyik a sütő meg a kávéfőző.

Minden jobban érdekelt, csak hogy ne kelljen otthon lenni és a padlót vikszelni. Akkoriban nem volt mosógép, a legfiatalabb öcsém pelenkáit 15 évesen én mostam, keféltem a kád szélén. Lázadás volt ez a javából, amikor megtaláltam – és elég későn, 16 évesen – a tájfutást.

– A futás az elmúlt évtizedben rendkívül változatos sportággá vált: egyre többen ultrafutnak, spartatlonoznak, mind extrémebb körülmények közt. Több magyar büszkélkedhet világelsőséggel közülük is. Ezeknek az új irányzatoknak az elismertsége mégis rendkívül alacsony, sokan saját zsebből finanszírozzák sikereiket.

– Igen, de nem csak a futásban van ez így. Most, hogy a Nemzet Sportolója lettem, azért is örülök, mert végre bekerült egy nem olimpiai sportág képviselője. Ezzel a kitüntetéssel nyílt a rés, és talán nem csak az olimpiai sportoló ér már valamit.

Példának okáért, amikor 1972-ben megnyertem a csehszlovákiai világbajnokságot, akkor azért az eredményért állami támogatásként sokkal kevesebb pénz járt, mint amikor egy olimpiai sportág képviselője nyert világbajnokságot. Nem olimpiát, hanem világbajnokságot! Tudomásul vettem, nem mentem tüntetni a Parlament elé, és örültem akkor annak is.

Annak pedig külön örülök, hogy egyúttal a Megszállottak Klubja tagjaként is képviselhetem a nem olimpiai sportágakat. Ezt a klubot 1993-ban Fa Nándor alapította, és a klubban társam többek között Bessenyei Péter, Erőss Zsolt, Bérces Edit, Furkó Kálmán, Bolla Mária, Szendrő Szabolcs, a maiak közül Lubics Szilvia, Kopár István és Szőnyi Ferenc.

– Ha megkérdezik, mit írjanak a nevéhez, akkor mit szeret látni a Monspart Sarolta után?

– Nyilván a világbajnokságot kell beírni, hiszen abból „él” az ember. Ráadásul nem skandinávként nyerni óriási dolognak számított. De amivel némi elismertséget szereztem a svédek, norvégok közt is, az az 1976-os O-Ringen-győzelmem. Egy világbajnokságon minden országból négy ember indul, de az O-Ringenen ott van a legjobb harminc svéd, a legjobb harminc norvég, mégis megnyertem az ötnapost is, meg kétszer voltam második helyezett.

Érdekességképp mondom, hogy miután megnyertem 1972-ben a vébét, egy évre rá elvittek egy polgármesteri fogadásra Svédországba a legjobb magyar tájfutó fiúval, Boros Zoltánnal együtt. Amikor a taxisofőr megtudta, hogy magyarok vagyunk, rögtön azzal kezdte: „Ó, maguknak van egy világbajnoknőjük, valami Sarolta.”

– Nagy valószínűséggel mégis akkor lett sokkal ismertebb idehaza, amikor egy kullancscsípéstől megbetegedett, és „hat napig menetelt a halál felé”.

– Igen, akkor a világbajnoki győzelmemről egy magyar taxisofőr nem sokat tudhatott addig, amíg a kullancsencephalitis nevű betegség a jobb láb mozgásáért felelős idegeket meg nem támadta. Utólag azt mondom, jól döntött a Jóisten, mert ha agyvelőgyulladásom lett volna, és nem gerincvelő, akkor biztos, hogy nem beszélgetnénk most.

Papírom van arról, hogy ugyan nem leszek élsportoló, de agyilag nem vagyok hülyébb, mint voltam. Később elkezdtem a futást bénán, sokáig akartam azt az érzést vissza, hogy zihálok, izzadok, szenvedek, mint előtte, a versenyeken. Két-három év után el is értem a 6-7 perces kilométereket.

Aztán egyszer megláttam magamat a tévében valamelyik futóversenyen, ahogy hátul bicegek. Akkor azt mondtam, soha többet nem indulok versenyen. Szép dolog a példaadás, de ez szánalmas. Ekkoriban történt, hogy a Budapest Sportiroda elkezdett használni, de nem kihasználni.

Kérték, segítsek edzésterveket készíteni. Megcsináltuk Pászti Ágival az Avon országos futó- és gyaloglóklub-hálózatot. Olyan közösségek alakultak akkor a megyeszékhelyeken, amik közül sok a mai napig működik.

– Szövetségi kapitányként az élsportolókért hajtott, az országos és világeredményekért. Az amatőr futóklubokban is fontos volt az eredmény?

– Nagy változás, más egy szövetségi kapitánynak a feladata, és aztán egész más, amikor az igazi amatőrökkel dolgozol. Aztán kiderült, majdnem minden futóm, amelyik akarta, lefutotta minimum a félmaratont, mert fel lehet rá készülni heti három edzéssel is.

A karantén alatt a margitszigeti és a normafai gyaloglóklubomból már türelmetlenül hívogatnak, hogy mikor indulunk újra- mondja Monspart Sarolta.

– A futás ön szerint is magányos sport?

– Ezt szokták mondani, de igazából nem. Az első világháború után 400 ezer özvegyasszony volt Magyarországon, a második világháború után több mint 600 ezer, és most, a legutóbbi KSH-mérés alapján 800 ezernél is több.

Minden futást, gyaloglást, mozgást népszerűsítő előadásomon elmondom, hogy a legnagyobb ellenség a munkahelyi stressz. Ez ellen az egyik legkönnyebb megoldás, hogy elmegyek, gyalogolok, kutyát legeltetek, futok. És ha már elindulok, lehet, hogy viszem a társamat, viszem a gyerekemet, viszem a kutyámat, nem egyedül megyek.

Néhány évvel ezelőtt elkezdte kiépíteni nyugdíjasoknak az országos gyaloglóklub-hálózatát. Hogy halad ezzel a kezdeményezésével?

– Az Idősek Tanácsának tagjaként jó pár évvel ezelőtt jeleztem az elnöknek, aki a mindenkori miniszterelnök, hogy szeretném megszervezni a nyugdíjasokat megmozgató gyaloglóklub-hálózatot, a nyugdíjasklubokra épülő informális közösségeket.

Gondoltam, van 3300 település, a több mint kétmillió öregségi nyugdíjas országában ez menni fog, ripsz-ropsz lesz több mint ezer klub. Két év alatt alig több mint száz klub indult el. Három éve küzdök rákbetegséggel. Csak addig kérem a Jóistent, hogy hagyjon itt, amíg megcsinálom a majdnem ezer klubot.

Azt látom, ha elmegyek személyesen, és elmondom nekik, hogy minden évben eggyel nagyobb fotelt kell venni, mert csak sütögettek és a sorozatokat nézitek, és közben meg dúl köztetek a magányjárvány, valahogy komolyan veszik, és elgondolkodnak, hogy lépni kellene. És tessék! A karantén alatt a margitszigeti és a normafai gyaloglóklubomból már türelmetlenül hívogatnak, hogy mikor indulunk újra.

– Ha valaki azt mondja önnek az 1990-es évek elején, hogy 2019-ben több mint harmincezren indulnak a fővárosi maratonon, elhiszi?

– Nemcsak az indulók száma fantasztikus, hanem az is, hogy a tavalyi Vivicittán, először a versenyek történetében több nő indult, mint férfi. Olyan divat lett a futás, hogy már nemcsak a miniszter, hanem az ­egyszerű ember is fut.

Sőt, úgy tíz évvel ezelőtt a ­Margitszigeten az ottani edzésekre egy hajléktalan férfi is elkezdett járni, aki végül kapott a Nike-tól ingyencipőt, ingyenruhát, és lefutotta a félmaratont. A koronavírus nem sok előnyéből az egyik az, hogy egyre több amatőrt látok mozogni a közelemben, a városmajori futópályán is reggelente. Lehet, hogy kilenc hónap múlva több gyerek lesz, de több futó biztosan.

Ezek is érdekelhetnek