Az agyagosszergényi Közi Horváth József Népfőiskola és a Charta XXI. Egyesület a múlt évben, a tragikus trianoni döntés századik évfordulóján levélíró pályázatot hirdetett. A díjakról az idén döntöttek, 52 pályázó közül az első díjat a budapesti Szerényi Gábor kapta. Az alábbiakban levelének rövidített változata olvasható.

Levél Csíkszeredába

Kedves János bátyám!

Még nem tudom, hogyan jut el hozzád e levelem, de a lelkem mélyén úgy érzem, hogy az igazán fontos üzenetek előbb-utóbb célba érnek. Joggal kérdezheted, hogy ki vagyok én, s milyen üzenettel kereslek. (…)

Vissza kell ugranunk az időben nyolcvan évet. Ezerkilencszáznegyven őszén az én Édesapám, Szerényi Emil a Magyar Királyi Honvédségben teljesített katonai szolgálatot, s tehergépkocsi-vezetőként részt vett a Trianonban leválasztott országrészek visszacsatolásában. Édesapám korabeli katonafotóján jól látható, hogy derűsen, bizakodva néz a jövőbe. Ekkor még nem sejtette a szörnyű foly­tatást.

Levele is maradt fenn, amit „Cs.szereda” helymegjelöléssel küldött, s amiben beszámol a magyar csapatok fogadtatásáról. (…) Édesapámék egy miskolci hadosztály részeként bizony jó messziről érkeztek, de ott, Csíkszeredában akkor úgy érezték, hogy voltaképp hazai földön teljesítik szolgálatukat. (…)

Édesapám levelében a családhoz érzelmes szavakkal szólt: „A múlt éjjel álmot láttam, édes, drága Editkém, imádott feleségem, és Titeket, édes, tündéri kicsinyeim, Tuka és Gabika! Nagyon szeretnélek már újra látni, ölelni Titeket!” Beszámolt arról is, hogy az egész addigi hadi út során egyetlen veszteség történt: „Sajnos egy hegyi kanyarban Nagysomlyó felé egy gazdátlan fekete kutya ugrott tehergépkocsink elé, s nem tudtam már lefékezni. Igen bánom, tudjátok, hogy szeretem a kutyákat.”

Szerényi Emil, a levélben olvasható történet főszereplője. Fotó: Családi archívum

Kérdezheted, János bátyám, hogyan kerülsz te ebbe a vihar előtti csendbe, a történelmi tabló pillanatnyi idilli képébe? Jöjjön hát az a jelenet, ami miatt e levelem írom most tenéked.

A Szécsenyi-tónál állt meg a hadoszlop egy este. Baljós híreket kapott a Bulányi őrnagy és Hartmann zászlós vezette század. Fel kellett készülni, hogy esetleg ellenséges rajtaütés célpontjává válik a magyar csapat. A hírek bizonytalanok voltak, de senki nem vette félvállról azokat. A háború, az háború. Egy eltévesztett lépés, egy hibás mozdulat, s vége lehet az életnek.

A jól képzett felderítők szakszerűen végezték munkájukat. Ha reccsen az erdőben egy száraz ág, lehet az őz, szarvas, róka, farkas vagy medve. De lehet diverzáns csőre töltött puskával, kibiztosított gránáttal. Az ügyeletes tiszt megtette a szükséges védelmi intézkedéseket, két ember géppuskával a dombtetőn, kétoldalt az erdőszélen megerősített őrállások. Elméletileg nem lehet meglepni a védett sávban pihenő katonákat.

Édesapám ezen a szerdai estén a kis domb oldalán őrködő szakasz egyik megfigyelője volt. Nézett az egyre sötétedő erdélyi éjszakába, s hallgatta a szélfútta lombok hangját. A távoli otthonra, a családra gondolt. (…) Ekkor megreccsent egy ág a sűrűben. Ez nem állat. Ez ember lesz. Most kell kibiztosítani a fegyvert. Lélegzetet visszafojtani, figyelni. Nézni a feketéllő sűrűbe. Onnan ronthat elő a kegyetlen halál.

Már vállához emelte a puskát, amikor meglátta, hogy egy kicsi ember lép ki a tisztásra. Ködmönben, kucsmában, kezében bottal. Egy gyerek.
Félig megnyugodott Édesapám. A másik fele azért még gyanakodott. Lehet itt valami furfangos cselvetés is. Mögötte esetleg orvlövészek. Szóval csak óvatosan.

„Hé, te! Mit keresel itt?” Eszébe se jutott, hogy románul kérdezze. Mondjuk nem is tudott mást e nyelven, csak annyit, hogy „mulcumészk”, köszönöm.

„Ne tessék bántani!” – így felelt a kisember, egy kilencéves forma gyerek.

„Hát arról szó se lehet, hogy én téged bántsalak – mondta Édesapám. – Nem vagyok én az apád. De az majd jól ellátja a bajod, hogy ilyen veszélyes helyekre kampa­lyogsz.” A gyerek riadtan nézett. „Kampalyogni?” Valószínűleg nem ismerte a borsodi tájszót. De azért magyar volt ő is, mint a katona, akibe itt az erdő szélén belebotlott.

Édesapám utóbb elmondta, hogy a kisfiú, akinek János volt a keresztneve, valójában nyolcéves volt. Kikérdezte, hol lakik, majd hazaküldte, de az útra megkínálta a magánál tartott csokoládéból.

Íme, a megfejtés, János bátyám, hogy honnan ismerjük mi egymást. És bízom benne, hogy Csíkszeredában, Édesapám hajdani katonai szolgálatának helyszínén a régi kisfiú – kicsit megidősödvén – él és jó egészségben olvassa levelem…

Szeretettel üdvözli a magyar katona fia:

Szerényi Gábor

Budapest

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.