Lóháton kinyílik a világ

Nem látják, ám annál jobban érzik a lovakat a vak és gyengénlátó gyerekek. A terápiás táborban csutakolják és etetik a négylábúakat, miközben azok az ifjak készségeit szinte észrevétlenül fejlesztik. S a gyerkőcök mindezt játékosan, gyógypedagógusok és önkéntes diákok segítségével teszik.

Család-otthonBiczó Henriett2019. 07. 07. vasárnap2019. 07. 07.
Lóháton kinyílik a világ

Hajrá, Alfi, hajrá, Alfi! – kántálják a gyerekek, miközben Alfi egyik kezével a ló kantárját fogja, a másikkal pedig egy tányért egyensúlyoz, amin egy kis labda gurul jobbra-balra. A cél az, hogy ne essen le a földre. Önmagában sem könnyű feladat, kezdő mutatványosok is megirigyelhetnék a produkciót, de a 13 éves fiú rendkívüli helyzetben igyekszik: nem lát, csak a fényt érzékeli. Hetedik osztályos, informatikus szeretne lenni, a Városliget mellett, a fővárosi Vakok Általános Iskolájában tanul. Budapesten lakik a szüleivel és a testvéreivel, az egyik héten bejárós, a másikon az intézményben alszik.

– Én akartam így, könnyebben intézem az iskolai dolgaimat. A XVI. kerületben lakunk, hétfőnként egyedül utazom haza. Villamossal elmegyek a Puskás Ferenc Stadionig, ott át kell szállnom egy buszra, utána még egy másikra. Általában megkérek valakit, mondja meg, hányas járat érkezik a megállóba. Mindig segítenek. Nem tudom, milyen érzés látni, de biztos nagyon jó lehet – mondja Alfi elgondolkodva. A testvérei, Lili és Kunó is eljöttek a lovasterápiás táborba. Hármas ikrek, alig egy kilóval születtek, Alfi köztük a legidősebb. A testvérei egybehangzóan mondják:

– Mi egészségesek vagyunk, tökéletesen látunk, a szüleink úgy nevelnek bennünket, hogy ha kell, segítsük Alfit, de éljük a magunk életét is. Olyanok vagyunk, mint a többi testvér, jókat játszunk, néha veszekszünk, aztán kibékülünk – s Lili elszalad, ő a soros a csapatjátékban. Bekötik a szemét, neki is „vakon” kell megcsinálnia a feladatokat, mint annak a hét önkéntes gyógypedagógusnak is, akik segítenek levezényelni az egyhetes tábort.

Cél a mozgáskoordináció, az egyensúlyérzék, ügyesség, állóképesség fejlesztése. Fotó: Vajda József

Bújdosó Anamelva a legkisebbeket felügyeli, le nem veszi róluk a tekintetét. Harmincöt évvel ezelőtt Peruból jött Magyarországra, a gyógypedagógiai főiskolán tanult ösztöndíjasként. Akkor még úgy tervezte, hogy a tanulmányai után visszamegy és a hazájabeli vakoknak tanítja a Braille-írást, ám végül itt ragadt. Nem csak vak és gyengénlátó, hanem halmozottan sérült gyerekekkel is foglalkozik, a beszédüket próbálja fejleszteni.

– Fel szeretnék ülni a lóra – szólal meg mellettünk az ötéves Tamara. Arca egy színes cica álarca mögé bújik, arcfestékkel varázsoltak bajuszt a szája fölé, hozzá pöttöm macskaorrot. Hiába nézne tükörbe, nem látná magát, mégis úgy örül az új arcának, mint bármelyik ötéves.

– Hamarosan te jössz – hajol le hozzá Anamelva, miközben a lábát a szintén ovis Dávid szorosan öleli. A gyerekek közül hárman állami gondozottak, a többiek családban élnek, a legtöbben nem túl jó anyagi körülmények között. A szülőknek hatezer forintot kell fizetniük az egyhetes élményért. Itt is alszanak, fából épített hangulatos jurtákban. A tábort a fóti gyermekváros területén a Magyar Lovasterápia Szövetség Alapítvány szervezte azoknak, akik év közben is járnak terápiás foglalkozásokra. A terület és a lovak használatáért nem kell fizetni, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat térítésmentesen garantálja. Persze minden fillérnek van helye, a vak gyermekekért jött létre a Szól a Szív Alapítvány is.

Szeretetet adnak és kapnak a terápiás lovak. Fotó: Vajda József

Minden évben 140 ezer forintot szánnak a táborra, és a MOL Alapítvány Gyermekgyógyító Programja szintén támogatja őket. A tábor motorja Szüle Eszter. Szinte az anyatejjel szívta magába a gyógypedagógiát: az édesanyja is a vakok intézetében dolgozott, ízigvérig a hivatásának élt. Eszter negyedszázada van a pályán, 16 éve vágott bele a lovasterápiába, nyolcadik esztendeje szervezi a nyári tábort.

– A diplomamunkámat is ebből írtam, pedig 1995-ben nálunk még kevesen ismerték e módszert. A lovak segítségével fantasztikus eredmények érhetők el a nem látó gyerekeknél is. Fejleszti a járást, az egyensúlyérzéket, a finommotorikát. Játékosan zajlanak a foglalkozások, ha kell, a gyerkőcök önfeledten guggolnak a ló hátán, vagy megfordulnak rajta anélkül, hogy feladatként élnék meg. Némelyik gyerek retteg az állatoktól, itt fokozatosan megtanulják, hogy a ló nem eszköz, hanem a társuk: dicsérni, jutalmazni kell, mint ahogyan a vakvezető kutyát is. A legtöbb gyereknek ez az egy hét jelenti a nyaralást, s nem csak az anyagiak miatt. Társadalmunk nem mindig kellően elfogadó a sérült gyermekekkel, amit a szülők nehezen élnek meg. De a kötelező 50 órás szociális munkának köszönhetően remélhetőleg felnő egy generáció, amely másképpen viszonyul az elesettekhez és a fogyatékosokhoz.

A gyerekek sorra végzik a feladatokat. Pohár vízzel a kezükben tesznek meg egy kört a lóval, pontot kap, akinek semennyi sem loccsan ki. Botra karikákat kell rácsúsztatni, csipeszeket kötélre csíptetni, mindezt persze a ló hátán ülve. Mintha a cirkuszban lennénk, ezért is kapta az idei tábor a Cirkuszvarázs elnevezést. S működik a varázslat, szaporán gyűlnek a jutalompontok, a hét során meg a fabatkák, amit azok kapnak, akik segítenek a reggeli és a vacsora elkészítésében, lecsutakolják és megetetik a lovakat. A tábor végén a győztes ajándékot kap. Szerencsére itt mindenki nyertes.

Dóra 17 éves középiskolás, a kötelező 50 órás önkéntes diákmunka miatt jött a táborba, tavaly kezdett ismerkedni a lovas terápiával: – Imádom a lovakat, ám nagyon elszomorít, hogy az itteni gyerekek nem egészségesek. Igyekszem megtanulni, hogyan kell segíteni nekik. Iliána 20 éves, először jött önkéntesnek. Szereti a gyerekeket és a lovakat is. Egyik barátnőjének a húga vak, nem idegen számára e világ. Biológia szakos egyetemista, tanárnak készül.

– A táborlakó gyerekek sokkal érzékenyebbek, több szeretetet igényelnek, mint az egészségesek. A törődést ezerszeresen kapjuk vissza tőlük. Gyakran elsírnám magam, de nem lehet. Fantasztikus megtapasztalni, milyen erejük feletti munkát végeznek a gyógypedagógusok, s nem csupán egy hétig, hanem egész évben. Mégis mindig mosolyognak, végtelenül türelmesek, tudják, mennyire fontos, amit csinálnak. A gyerekeknek is, nekik is. Mindannyiunknak.

Ezek is érdekelhetnek