MAGYARORSZÁG dinoszaurusz-nagyhatalom. Legalábbis abban, ami a maradványaikat illeti. Egy lelkes kutatócsapat Ősi Attila vezetésével évtizedek óta keresi nyomukat a Bakonyban, sikerük eredménye pedig az, hogy az ország dinóinak nem csupán múltjuk, de jövőjük is van.

Magyar dinók ébredése

Cső, hüvely, szita. Szivattyú, ponyva, iszapoló. Kalapács, drót, üzemanyag. Elsőre hallva e szavakat a Bakonyban, nem messze Németbányától, egy tölgyes erdő árnyékában felépített sátortábor közepén, nem úgy tűnik, hogy közük lehet a dinoszauruszokhoz. Ám nélkülük nem is beszélhetnénk az őslényekről. Az ezredforduló óta minden évben itt ver tábort a Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció csapata. Kezdetben két hétre jöttek, ma már háromra érkezik a mintegy huszonöt fős társaság. Őslénykutatók (paleontológusok), ősnövénykutatók (paleobotanikusok), biológusok, geológusok; az Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Természettudományi Múzeum, az Eötvös Loránd Egyetem és a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat munkatársai, hallgatók, barátok.

A kutatás vezetője, Ősi Attila geológus és paleontológus a déli pihenő után átveszi a délutáni műszakhoz szükséges eszközök listáját. Így kerül szóba a cső, a drót, a karika is, és hosszan lehetne sorolni, miféle eszköz szükséges még ahhoz, hogy a kutatók állva, ülve vagy hasalva kiássák, kikaparják, kimossák, s nem ritkán kimorzsolják a múltat a földből. Helyettük senki más nem végezheti el a munkát. Mert lehet, sokak szeme előtt az őslénykutató egy fehér köpenybe öltözött, szemüvegét oldalra tévő, mikroszkópba néző tudós, de a terepen ez a kutató igencsak hasonlatos azokhoz a bányászokhoz, akik gumicsizmában a vízben állva vagy csákánnyal a kezükben a tűző napon veszik ki a földből azt, ami azelőtt a mélyben évmilliókon át békésen rejtőzött. S látva az expedíció tagjait, nem egyszerű kivájni, átmosni vagy átszitálni évmilliók emlékeit, de az igaz, hogy elhivatottság és megszállottság nélkül nem is nagyon érdemes.

Attila először Magyar Jánost, az ELTE zoológusát és Lázár Tamást, az ELTE harmadéves geológushallgatóját teszi ki a tábortól kocsival mindössze néhány percre lévő iszapolónál. Az itt található tavacska egykor a közeli bányaműveléshez tartozott, manapság inkább arra vár, hogy egybeolvadjon a tájjal. János és Tamás az Ajkáról hozott kőszénmintákat tisztítja át egy, az aranyásáshoz hasonlatos technológiával. Különböző méretű szitákat használva kimossák a felesleges szenet. Amit pedig keresnek: apró fogak és csontocskák, amelyek bizonyíthatják, hogy egykor, úgy 85 millió évvel ezelőtt, a földtörténeti középkor, a kréta végéhez közeledve a mai Ajka területén is nyüzsgő élet lehetett.

Ez tudományos szempontból azért is fontos, mert azokban az ősi időkben, amikor a Földön dinoszauruszok éltek, a mai Magyarország területe jellemzően víz alatt volt. Vagyis főként üledékes kőzetek keletkeztek, így a bennük lévő leletek tengeri, óceáni életformákat mutatnak.

Kivéve néhány szárazulatot, szigetet. Ilyen például a mai Pécs környéke, ahol a múlt században, az 1960-as évek végén számos dinó lábnyomára bukkantak a szenet adó, mintegy 200 millió éves kőzetekben. A lábnyomokhoz tartozó lények csontvázai azonban nem kerültek elő, nevet mégis adtak a sosem látott állatnak: Komlosaurus. Iharkútnál azonban – vagyis éppen itt, ahová Ősi Attiláék már tizenhét éve visszajárnak – más a helyzet. Itt ugyanis nem csupán a dinók lábnyoma került elő.

A tavacskától nem messze gigászi sebhely tátong a földben. Fentről nézve, a peremén állva szépnek mondható, már amennyire egy külszíni bányának a maga meztelen, meredeken lefutó, platókkal megszakított kőzetfala tetszetős lehet az emberi szemnek. S talán nem is a szép a jó szó ide, hanem egy másik kifejezés: félelmetes. Mert félelmetes belegondolni abba, hogy bár a bánya legmélyebb pontja irdatlan és láthatatlan mélységben található, valahol egy kisebb tóvá összegyűlt víztükör alján, az ember azzal, hogy kivájt egy darabot a Föld testéből, csupán a bolygó felszínét karcolta meg.

Eredetileg bauxitot bányásztak errefelé a huszadik században, most pedig földtörténeti idők szemtanúja lehet az, aki látja e tájat. Ősi Attiláék ebben az irdatlan bányagödörben, pontosabban annak egyik falában találtak rá az első magyar dinoszauruszra. S bár nem pontos a megfogalmazás, de talán nem is túlzás azt állítani, hogy a véletlennek köszönhetően.

Mert az nem véletlen, hogy Iharkút mellett bauxitot bányásztak. Az sem véletlen, hogy az 1990-es években egy ajkai középiskolás, Ősi Attila, aki szenvedélyesen gyűjtögette évmilliók emlékét, nem elégedett meg az apró csigák és kagylók maradványaival. Barátjával és osztálytársával, Torma Andrással már akkor sokkal nagyobb vadakra mentek: gerincesekre, dinoszauruszra.

A dinók azonban – maradványaikban, csontvázukban – a világnak ezen a részén nem könnyen mutatják meg magukat. S ha mégis, sajnálatos módon nem úgy, ahogyan azt a színes dinós könyvek alapján elképzelnénk,vagyis féloldalukra dőlve, mintha csak lepihentek volna, kiadva csontvázuk teljes ívét, fejjel, lábbakkal ésfarokkal. A magyar dinók legfeljebb centiméterekben kifejezhető darabokban mutatják meg magukat, mintha csak tudnák, hogy a magyar tudósok – jobb híján – szeretik az összerakós játékokat. A magyar dinók közül a legépebb lelet, amely a néhai ősállat hetven százalékát adja ki, 450 csontdarabból áll. De hogy ennyire ne szaladjunk előre a történetben, előbb rá kellett találni  ezekre a csontokra. Ősi Attila 2000-ben, akkor már egyetemi hallgatóként ugyanis éppen csak benézett Torma Andrással az iharkúti külszíni bánya területére.

Eredetileg az innen nem olyan távoli Dudarra tartottak, hogy cápafogat gyűjtsenek. András, aki ugyan nem lett hivatásos őslénytanász, helyette a környezetmérnöki pályát választotta, azóta is visszajár ide Attilával és csapatával, Dudarra viszont tizenhét éve nem jutott el.

Kiderült ugyanis, hogy az iharkúti bánya Európa alighanem egyik legjelentősebb késő kréta kori ősgerinceslelőhelye. Idővel számos maradványt találtak itt: halakat, kétéltűeket, teknősöket, gyíkokat, krokodilokat, repülőhüllőket és dinoszauruszokat.

Torma András ezen a nyáron is kint ül az egykori külszíni bánya peremén egy kisebb kutatócsoporttal. Egy kifeszített ponyva árnyékában Bodor Emese paleobotanikus ellenőrzi a növényi leleteket, Makádi László biológus és több egyetemi hallgató társaságában. András és László amúgy világhírű, bár erről nem sokan tudnak a tudomány világán kívül. Történt ugyanis, hogy az iharkúti lelőhelyen Ősi Attiláék 2003-ban már a negyedik páncélos dinoszaurusz részleges csontvázára bukkantak. Alapos tanulmányozás után kiderült, hogy az iharkúti dinó eltér minden más ismert páncélos dinoszaurusztól, vagyis Attiláék új fajt fedeztek fel. Ősi Attila nevet is adott neki: Hungarosaurus tormai. „Vezetéknevét” – vagyis a genust – Magyarországról, „keresztnevét” – vagyis a faji megnevezést – pedig Torma Andrásról kapta. András jól emlékszik a pillanatra, amikor megtudta, hogy barátja róla nevezte el az első magyar dinoszauruszt. Először próbált szabadkozni, mondván, túlságosan nagy megtiszteltetés ez, de azért örült is, mert lám, másról törpebolygót, rovart vagy holdkrátert neveznek el, arra azonban csak kevesen gondolnak, hogy róla bezzeg dinoszauruszt.

Persze ezzel nincsen egyedül. Mert Makádi Lászlóról például egy őskrokodilt – Iharkutosuchus makadii – neveztek el. Pedig annak koponyamaradványára még csak nem is ő, hanem az öccse talált, mégis őt érte a megtiszteltetés.

S ha azt gondolnák, ezeknek a férfiaknak a fejébe szállt volna a dicsőség, az ellenkezőjét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy András és László ma is együtt kopogtatja a köveket, morzsolja a kőzetréteg darabjait, és közben egymást ugratják a másik dicsőségéről.

Mert amikor arról kérdezzük Andrást, hogyan is kell elképzelni a dinóját, Laci felel helyette, hangjában az ugratás vidámságával: „Tohonya, négylábú növényevő diónyi aggyal.” Hamarosan azonban érkezik András remek riposztja, hogy Laci krokodiljának tudományos leírása pedig alighanem így kezdődne: „Mélynövésű, rövid lábú, tömpe orrú, szintén kis aggyal. Egy Hungarosaurus alighanem le sem tekint rá.”

A tudományos leírás alapján amúgy a Hungarosaurus 4-4,5 méter hosszú, négy lábon járó növényevő volt. A súlya 650 kilogramm lehetett. Koponyája 36–40 cm hosszú, állkapcsaiban több mint 80 fog ült. Testét a nyakától egészen a farka végéig több száz, különböző méretű és formájú páncélelem borította. Különlegessége abban rejlett, hogy a mellső végtagjai ugyanolyan hosszúak voltak, mint a hátsók, és feltehetően gyorsan mozgott. Laci őskrokodilja pedig egy méter hosszú lehetett, és a legtöbb krokodillal ellentétben táplálékát alighanem alaposan megrágta, mielőtt lenyelte volna. Nagyméretű, lapos őrlőfogain apró kúpok voltak, és a gyorsan elkopó fogakat újak váltották.

A 85 millió évvel ezelőtt élt élőlények maradványai jelentős kihívások elé állítják azt, aki először lát ilyen leleteket. Kis rutinnal azonban meglehetősen pontosan fel lehet idézni még azt is, milyen természeti környezetben élhettek itt állatok és növények. Bodor Emese, az ősnövények szakértője és kutatója például azt magyarázza lelkesen, a növényi minták alapján is valószínűsíthető, hogy a mai bánya területe egykor igen gazdag élővilágú, Rába méretű folyó ártere lehetett, meglehetősen közel a tengerhez. A kontinensek akkori elhelyezkedése miatt pedig az éghajlat szubtrópusi, trópusi – vagyis olyan, amilyen manapság például Afrika nagy részében is tapasztalható.

Kicsit távolabb az egykori külszíni bánya peremétől, Ősi Attila és az expedíció többi tagja centiméterről centiméterre halad, újabb leletek után kutatva. Attila szerint akár évtizedekre is elegendő leletanyag van a lábuk alatt, a falakban. Minden lelet helyét pontosan megjelölik, és olyan műszerek segítségével határozzák meg, amelyek térben is megmutatják a lelőhely gazdagságát és változatosságát.

Az ezredfordulón még úgy kezdték a kutatást, hogy bányagépek dolgoztak körülöttük, ma pedig már – azt követően, hogy megszűnt a kitermelés – arra kell vigyázniuk, nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön a múlt.

Őslénymaradványokat ugyanis Magyarországon bárki gyűjthet, azokat nem védi olyan törvény, mint például a földben lapuló középkori aranypénzt. Pedig a Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció által fellelt csontok, fogak, páncélok és dinódarabok a magyar tudomány és kultúra részeivé válnak, egyetemekre, múzeumokba kerülnek, köztük a 2009-ben előkerült Ajkaceratops is.

Ősi Attiláék úgy védik a területet, ahogyan tudják.

Minden nyár végén visszatemetik a feltárt területet, egy év múlva pedig azzal kezdik a munkát, hogy elhordják a védőréteget. Ezenkívül a bányához közeli két település, Bakonyjáró és Németbánya az expedíciót működtető alapítvánnyal közösen megvette az egykori bauxitbánya területét, így az az illetéktelen, aki ezeken a köveken engedély nélkül kutakodna, birtokháborítást követ el. Mert tudni kell, hogy nem azért nem illik megzavarni a dinók álmát, mert azok magukhoz térve bosszút állnának a késői ébresztőért, hanem mert az ősi idők világa holtában, mulandóságában és sebezhetőségében mutatja meg igazi szépségét.

F. TÓTH BENEDEK
RIPORTJA

KÁLLAI MÁRTON
FELVÉTELEI
 

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.