A fájdalom mélyebbre ereszti a gyökerét az emberi lélekben, mint az öröm – vallja Kádas Mária, aki a nyolcvanas években mintegy három esztendőt töltött Szibériában a kislányával, hogy a veleszületett láb- és kézrendellenességét hosszú és fájdalmas beavatkozásokkal hozzák rendbe. Az ott töltött időszakról napló született, amely most orosz fordításban is megjelent.

„Mindent kibír az ember, hogy a gyermeke egészséges legyen!”

Amikor 1978 áprilisában Rados Marika megszületett, édesapja azt mondta a feleségének a kórházban: ne sírj, nagyon fogjuk szeretni! A koraszülött kislány 2050 grammal jött a világra, a bal lába – négy ujjal – 2,5 centiméterrel volt rövidebb, mint a jobb. A kezén három ujj volt összenőve, a negyedik hiányzott, csak a hüvelykujja állt külön.

A szülők tudták, a két láb közötti különbség évről évre nő, elkerülhetetlen a műtét. Ha Magyarországon végzik a beavatkozást, akkor Marika egészséges lábát csonkítják meg, kivesznek belőle egy csontdarabot. Ha a szibériai Kurgánt választják, akkor pokoli fájdalmak várnak a kislányra, ugyanakkor esé­lye lesz arra, hogy egészségesen éljen.

Ha semmit sem tesznek, mankóval, 20-30 cm magas ortopédcipőben vagy kerekes székben kell leélnie az életét. Kurgánt választották, harminchárom hónapot töltöttek Szibériában.

– Olvastunk Gavriil Abramovics Ilizarov professzor módszeréről, az eljárás lényege a csontok megnyújtása és a deformációk korrigálása – meséli az édesanya, Kádas Mária. – Tudtuk, hogy a világ minden tájáról felkeresik a szülők a beteg gyerekeikkel.

Marika 15 hónapos korában utaztunk el először hozzá. Akkor már négy centiméter volt a két lába közötti különbség. A professzor azt mondta, menjünk vissza, amikor a kislány négyéves lesz, akkor műti meg először. Addig vegyünk neki hagyományos cipőt, amibe egy suszter tegyen magasítót.

Két és fél év múlva olyan időszak várt ránk Magyarországtól 3800 kilométerre, amire nem lehet felkészülni…

Pedig Mária azt gondolta, mindennel fel van vértezve. A Zemplén hegységben lévő Tolcsván született sokgyermekes, dolgos parasztcsaládban. Hatalmas elszántsággal, kitartással és szorgalommal készült az egyetemre, így lett belőle magyartanár, nem is akármilyen, állami gondozott gyerekeket is tanított.

A kislányával várandósan egy szükséglakásban laktak a férjével, pontosabban egy sötét padlásszobában, a tető beázott, a villanykályha télen maximum 17 fokra melegítette föl a helyiséget. Mosni és főzni a szomszédos fűtetlen, hulló vakolatú, vizes, betört ablakú mosókonyhában kellett, kabátban, csizmában.

– Az állami gondozott tanítványaim szörnyülködve nézték, hol élünk, de akkor még fogalmam sem volt arról, mit jelent mínusz 35-40 fokban létezni! Amikor Marikát négyéves korában először műtötték meg, akkor már hét centiméter volt a különbség a két lába között.

„Mindent kibír az ember, hogy a gyermeke egészséges legyen!”

Kádas Mária és a lánya, Rados Mária mögött fájdalmas és nehéz hónapok, évek állnak, de jól döntöttek. Fotó: Németh András Péter

Elaltatták, elektromos fúróval fúrták át a lábszárcsontját, majd vékony drótokat vezettek át rajta, azt két félgyűrűhöz rögzítették, a lábszárt körülvevő három gyűrűt pedig csavarmenetes fémpálcikákkal kapcsolták össze. Ili­zarov-apparátot kapott a lábára, amit naponta a fémpálcikák segítségével egy milliméterrel meghosszabbítottak, a csavarokat franciakulccsal húzták.

A módszer lényege, hogy idővel a két csontvég újra összenő, akár a cseppkövek, mert közöttük új csontszövet képződik. Először 1982 februárjától augusztus végéig voltunk kint, 9 centivel hosszabbították meg a lábszárcsontot, de itthon a lábszár elgörbült, szeptember végén már mehettünk vissza, öt hónapra.

Nem sokkal utána súlyosan megbetegedtem, megroppant a gerincem, isiász lett a bal lábamban, nem tudtam járni, kórházba kerültem. Sokáig tartott, amíg felépültem.

Marika második osztályos korában újra visszamentek a kurgáni kórházba. Ekkor a lábszár tengelyes deformációját korrigálták és a kezét műtötték. Apparáttal széthúzták az ujjakat, megnyújtották a bőrt.

– Állandó gyulladás, fájdalom, magas láz, injekciók négyóránként éjjel-nappal, az orvosok kézzel nyomták ki belőle a gennyet. Amikor Marika az erős fájdalmai miatt szinte állandóan sírt, a szobatársai kiutálták a kórteremből. A kórházban volt egy iskolaterem, épp megkezdődött a téli szünet, oda vittük be a lázas gyereket ágyastul.

Én a földön aludtam, a 30 fokos hideg süvített a betonpadlón, vacogtam éjjelente. Végül összetoltam a padokat, ráraktam egy matracot, arra feküdtem. Az ember mindent kibír, hogy a gyereke egészséges legyen. Később folytatódott a kézműtét, ezúttal komplikációk nélkül.

Tizenhárom évesen a combját nyújtották meg hét centivel; combtőtől a lábujjakig apparátban volt a lába, öt kiló súlyt cipelt naponta. Összesen húsz centit nyújtottak a lábán. A kínszenvedések mellett volt valami varázslatos az ott töltött hónapokban, években: egy nagy családként élt az egész kórház. Nemcsak a betegek és a hozzátartozók, ha­nem az orvosok, a nővérek és a többi alkalmazott is összetartott.

Télen az irgalmatlan hideggel, nyáron az elviselhetetlen meleggel és a gyakori vízhiánnyal kellett megküzdeni. Mária rengeteg kását evett, míg a kislányának hazai ételeket készített. Gyümölcsöt, zöldségfélét a piacon vett, csak a gyerekének, igen drágán.

Néha hús is került az asztalra, a piacon baltával vágták a marhát szeletbe, ahogyan jött: csont, zsír, hús, bőr, egyre megy. Nem létezett minőség szerinti osztályozás. Mária társadalmi munkában takarítást is vállalt a kórházban, hogy ott lehessen a lánya mellett.

Időnként a fiatal orvosok és az ápolónők nem mentek dolgozni, csak néhányan – kolhozba jártak céklát egyelni, krumplit szedni, mert a földeken mindenkinek dolgoznia kellett.

Az édesanya naplót vezetett a kint töltött időszakról, amiből könyv született. A Kurgáni napló negyvenezer példányban jelent meg 1987-ben, három évvel ezelőtt pedig a bővített második kiadás, amelyben arról is szó van, mi lett a két Máriával.

– Ha nem megyünk Kurgánba, most nem élhetnék normális életet – mondja Rados Mária, aki orosz–angol–eszperantó szakos középiskolai nyelvtanár és francia szakfordító lett. – Anyu mesélte, hogy egyszer sírva mondtam Ilizarov professzornak, amikor kulccsal húzta az apparátomat: „Én önt nem szeretem!” „Majd fogsz, ha nagy leszel!”, válaszolta nevetve a professzor.

Sok mindent elfelejtettem, de az első éjszakára jól emlékszem. Mintha egy sötét verembe dobtak volna. Sok idegen ember, akik érthetetlen nyelven próbáltak szót érteni velem. De idővel jóval több barátom lett, mint itthon. Magyarországon sokan csúfoltak; hosszú és kemény belső munka kellett ahhoz, hogy ne teherként cipeljem mindezt.

A sok fájdalom mellett a legnagyobb megpróbáltatást az jelentette, hogy rettenetes honvágyam volt, nagyon hiányzott a családom. Anyuval viszont nagyon szoros lett a kapcsolatunk, mostanában rengeteget utazunk együtt. Mégsem értettem, hogy miért írja meg a könyvet, miért kell ország-világ elé tárnia a történetünket.

Húszévesen olvastam először, és sok minden átértékelődött bennem. Megértettem, hogy mennyit küzdött értem.

Kádas Mária szinte naponta gondol Kurgánra, legszívesebben odarepülne. Pedig alighogy végleg hazajöttek, egy hónapra újra kórházba került, nőgyógyászati műtéten esett át. Az egyik ottani barátnője, Zsanna mondta neki egyszer, hogy Kurgán olyan, mint a frontszolgálat: az ember utána csuklik össze.

A könyv első megjelenésekor Ilizarov professzor azt kérte, fordítsák le oroszra is, hogy elolvashassa. Idén jelent meg az orosz fordítás magánkiadásban, a szerző tanítványai és barátai támogatásával, de a professzor már nem élhette meg, 1992-ben meghalt.

A módszerét világszerte alkalmazzák ortopéd orvosok, jövőre ünneplik születésének 100. évfordulóját. A szibériai kórház honlapján olvasható az egész napló.

– Zsannával azóta is tartjuk a kapcsolatot, olykor Hévízen kúráljuk a Kurgánban összeszedett reumánkat – mondja Mária. – A fájdalom mélyebbre ereszti a gyökerét az emberi lélekben, mint az öröm. De mi, hálás szívvel most már csak az örömökre szeretnénk gondolni.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.