Szenvedélyes fotószafaritól a vadászati könyvtárig

A dokumentumfilm a vadász író Denaturált Afrika című könyve nyomán készült. Nemcsak azt mutatja meg, hogy mennyit változott a fekete kontinens, hanem elmeséli, milyen volt a világot járt szenvedélyes vadász, a vadvilág megőrzése iránt elkötelezett, bizonyos helyeken egyre inkább a fotó­szafarit helyesnek tartó ember.

– Nehéz volt megnézni ezt a filmet, mert izgultam, hogy meg tudják-e mutatni azt, ami a legfontosabb. A férjem nemcsak összevissza lövöldözött, ahogy sokan gondolják. Számára a természet szeretete és megbecsülése állt az első helyen, látszik ez abból is, ahogy ír róla.

Szenvedélyes ember lévén nem tudott itthon ülni, folyton ment is, írt is. Még az ötvenes évek végén is, amikor a kenyérrevalót is nehéz volt megkeresni, folyton csak azon járt az esze, hogyan teremthetné elő egy expedíció árát. Sűrű és intenzív életünk volt.

A 95 éves özvegy élete szintén filmbe illő. A XIII. századig visszakövethető családfán ősei közt főispánok, főszolgabírók, követek, királyi tanácsosok, huszártisztek sorakoznak. Ám a XX. századi történelem viharai az ő családjukat sem kímélték.

– Zala megyében, Pacsán születtem, gyönyörű gyerekkorom volt. Később jöttek a keserves évek, meghurcoltatások. Négyen voltunk testvérek, lány csak én, apánk korán meghalt, azután nehezebb lett. An­dorházán laktak anyai nagyszüleim, anyánk velük igazgatta a gazdaságot. Taníttatott bennünket, először magántanulóként Kanizsán vizsgáztam, Pesten a Sacre Coeur Intézetben tanultam, nyelvmesteri diplomát kaptam angol, német és francia nyelvből.

Aztán jött a háború, és minden összedőlt. Egyetemi terveim­ből már nem lehetett semmi. Mind a három fivérem fogságba került, édesanyámmal állandóan aggódnunk kellett valakiért. Andort Recskre internálták, a másik bátyám négy évig raboskodott orosz fogságban, vád is akadt bőven: hazaárulás, kémkedés.

A megpróbáltatások után a testvéreim elhagyták az országot, Ausztria, Kanada, Svájc lett az otthonuk. Mi édesanyámmal Keszthelyen találtunk menedékre – emlékezik vissza Mangi néni, és arra a kérdésre is van válasza, hogyan lehetett mindezt kibírni.

– A hit és a remény segített, az, hogy nem maradhat mindig így. Úgy neveltek bennünket, hogy csinálni kell, dolgozni kell. Édesanyám azt mondta: mindent ki lehet bírni, csak a kommunizmust egy kicsit nehezebben.

Mangi néni elvált, egygyermekes fiatalasszonyként találkozott újra Széchenyi Zsigmonddal. Már ismerte, hiszen a húgaival együtt járt a Sacre Coeur Intézetbe.

– Nekem sikerült amolyan mindenesi állást kapnom a keszthelyi kastélyban. Voltam szükség szerint fűtő, könyvtáros, német, francia levelező és idegenvezető. Zsiga meg a fogság, börtön és kitelepítés után szintén ide került mint segéderő, de ennek is örült. Mindketten túlestünk egy-egy váláson, Zsiga Péter fiát magával vitte az angol felesége Angliába. Én Keszthelyen laktam Eszter lányommal, ő meg Balatongyörökön a Reznik családnál. Nem zavart, hogy huszonhét évvel idősebb nálam.

Összeházasodtunk, aztán idővel Pesten sikerült szükséglakást szereznünk.

S hogy miért nem hagyták el a hazájukat?

– Sokszor idézik a férjemnek tulajdonított mondatot: „A Zsiga ment volna, de Széchenyi nem engedte.” Én ezt nem hallottam az ő szájából, de azt igen, hogy magyarnak bajban is itthon a helye. A könyvtárát sem hagyta volna itt.

A forradalom környékén hír jött, hogy a Vajdahunyad-várba menekített ötezer kötetes könyvtára veszélyben van, hát lecipeltük Keszthelyre, és betettük a kápolnába, ami előtte hentesraktár volt. Ott sorakoztak a zebrabőrös afrikai, a fókabőrös alaszkai, a tigrisbőrös indiai és a zöldbe kötött európai élményeket idéző útleírások, a vadászirodalom legjavát képviselő kötetek. Az olvasóihoz való hűség is idekötötte.

Akkoriban kezdték újra kiadni a könyveit. Így aztán ’56 után is maradtunk. Az írógépünk meg „kikopogta” az életre valót, a Jókai, majd a Tóth Lőrinc utcai lakást és a megélhetésünket.

Mangi néni házasságuk első percétől életfeladatának tartotta a férje támogatását. Gépelte a kéziratokat, sokszor el is kellett dugnia a sokadik tisztázás után, mert a maximalista író újra és újra belejavított.

– Az a fontos, hogy azonosan gondolkodjanak, akik összetartoznak – szögezi le az özvegy, aki ugyan sohasem fogott puskát a kezébe, de boldogan követte a férjét Afrikába, amikor erre lehetőség adódott. Nemcsak fotózott, hanem egy 8 milliméteres filmfelvevővel is megörökítette az afrikai hétköznapjaikat.

– Akkoriban más tempó volt. Hajóval mentünk, a nagyon kellemes utazás során napoztunk, úsztunk, bridzseztünk az útitársainkkal. A filmezés is kicsit másképp zajlott, mint manapság. A leforgatott tekercseket el kellett küldeni Angliába a Kodak-filmhez. Nehéz volt kivárni, míg nyolc nap múlva visszatért a tekercs, és csak akkor szembesültünk vele, hogy mit sikerült megörökíteni.

A férjem is szeretett fotózni. Úgy fogalmazott, hogy szeretne az oroszlánok ellen puskát teljesen mellőző fényképhadjáratot indítani, a puska amúgy is divatját veszti Afrikában, a fotó­sza­fari izgalmasabb és nemesebb mulatság, mint a vadászat. „Egy sikerült orosz­lánkép felér tíz molyrágta oroszlánbőrrel” – mondta Zsiga.

Ezen a szafarin az osztrák származású Paul Donnebaum volt a kísérőjük, és el is kezdtek szervezni vele egy újabbat. Erre sajnos a vadász író halála miatt már nem kerülhetett sor.

– Zsiga 1967-ben bekövetkezett halála után csak két célom maradt: az egyik, hogy diplomát adjak a lányom kezébe, a másik, hogy méltó kezekbe kerüljön a férjem hagyatéka. Mindkettő sikerült. Eszter lányomból vegyész lett, Amerikában él.

A távolság ellenére szoros köztünk a kapcsolat, meglátogat, amikor csak teheti. A férjem értékes ritkaságokat is tartalmazó, négy-ötezer kötetes könyvtára pe­­dig a Természettudományi Múzeumé lett, ahol nyugdíjba vonulásomig ma­­gam gondoztam a Széchenyi Zsigmond Vadászati Könyvtárat.