Sztárbanda a falu diszkójában

A kilencvenes évek közepén, amikor még én is gyakran megfordultam itt, műveltnek nevezhető, huszonéves fiatalok találkozóhelye volt az épület, amely a két világháború között színházi funkciót töltött be. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy ma már nem ilyen emberek járnak ide. A közönség zöme nemrég fejezhette be az általános iskolát, viselkedésük alapján bizton állíthatom, nem jeles eredménnyel. Elgondolkodtató látványt nyújtottak, amint egyik kezükben sörrel, a másikban cigarettával vonaglottak a dübörgő zenére, így készülvén a nagybetűs Élet kihívásaira.
Éjfél után megérkezett a beígért sztárzenekar is, hogy megmutassa, mi fán terem ma a kultúra. A banda négy tagja igénytelen öltözékben, ordítva rohant fel a színpadra. A hangfalak megremegtek, a bömbölő zenét hallván a tömeg óriási masszaként, vigyorogva mozgásba lendült. A zenekar frontemberének felsőtestét bármelyik húshasznú bika megirigyelhette volna, bár szellemi színvonalukat összevetve lehetséges, hogy az állat javára billenne a mérleg. A jóembernek a köszönés nehezére esett, rögtön megpróbált énekhangot kiadni magából. Nem járt sikerrel. Inkább ordibálásnak nevezném, amit művelt, ráadásul még ezt is tátogva tette. A hang forrása ugyanis jól láthatóan a lemezjátszó volt, nem az illető torka. Összesen négy, minősíthetetlen számot adtak elő. A második után a frontember úgy vélte, hogy a közönség nem eléggé aktív. Minden erejét összeszedve letépte fejéről piros baseballsapkáját, és hatalmasat bődült a mikrofonba.
{p}Bár nyomdafestéket nem tűr a mondat, mégis szeretném idézni, hiszen ez a megnyilvánulás késztetett a történtek megírására.
- Mi van veletek? Nem ittatok eleget, vagy mi a f...sz van?
A kérdés hallatán az összes nagyfiú és nagylány sikítva magasba emelte italospoharát, -üvegét, a veszni látszó hangulat meg volt mentve. Egyikük - jelezvén, hogy egymás nyelvét beszélik - felajánlotta félig elfogyasztott sörét az "énekesnek", aki fellépés közben elégedetten ürítette ki az üveget, majd a produkció végén megfenyegette a jelenlévőket:
- Ha nem tapsoltok vissza bennünket, akkor indulunk tovább!
Olyan elszánt arccal jelentette ezt be, hogy már-már kezdtem elhinni: végre véget ér ez a szörnyűség. A gyerekek persze tapsoltak, én pedig kénytelen voltam elviselni, hogy a banda újra eljátssza azt a zeneszámot, amellyel kezdte a műsort. Végül a csürhe távozott, természetesen köszönés nélkül. Várta őket valamelyik szomszéd település valószínűleg hasonló értelmi szintű közönsége.
Két mozzanat nagyon elgondolkodtató ebben az egészben. Ha a falu országosan elismert citerazenekara tart előadást a művelődési házban, toborozni kell a hallgatóságot. Pedig ők élőben játszanak gyönyörű népzenét, méghozzá sör nélkül, és a taps kiprovokálására sincs szükségük. A másik mozzanat, hogy az előadóművész megnevezést büszkén viselő akárkik hatjegyű összeggel rövidítették meg a diszkótulajdonos bankszámláját. Néhai dédnagyapám éveken át abból élt, hogy éhbérért térden csúszva cukorrépát egyelt a határban, s kora tavasztól késő őszig görnyedt a mások földjén, miközben két gyermeket kellett felnevelnie. Sokkal inkább nevezem ezt művészetnek, mint amit akkor szombat este láttam...