Lucernavágás

 Egy ideig dühös szél csapkodta a nyitva hagyott kapukat, gaz verte föl a téglajárdák bordáit. Aztán hatalmas gépek jöttek, pár hét alatt szétharapdáltak falat, kerítést, ólat, kiforgatták a földből a meggyfát, az orgonát, még a szívós akácokat is. Emeletes házak, hőközpont meg iskola épült a legyalult terepen, később még szupermarket is. Mára felnőttek az új fák: nyírek, platánok, máluszok. Parkot is alakítottak a szabad területen, egy ideig még gondozgatták a bokrokat, virágágyásokat is kerítettek szorgos kezek, mostanság azonban ritkán zavarja meg a csendet a fűnyíró berregése. Elvadult minden. Térdig ér a gyom, amikor végre előtűnik a kombájnra emlékeztető ormótlan gépezet, s nagy dübörgéssel letarolja, ami az útjába esik. A fák, bokrok közelébe, a trafóház falához nem ér el, ott megmarad a vad növényzet, mint rosszul nyírt kobakon a haj. Így megy ez minden évben. A nagy tarolás előtt mindig feltűnik azonban egy különös ember. Biciklivel jön, azt komótosan egy fához láncolja, pantallójáról lecsatolja, majd zsebre teszi a csíptetőket. Szatyrából sarlót meg zsákot varázsol elő, határozott léptekkel begázol a vadonba, nekihajolva, szétterpesztett lábbal csapkod, mintha valósággal kaszálna.

{p} Aztán tömi a zsákot. Vajon mire neki a megvénült cickafark, elporzó pitypang, csörgőre száradt kamilla, amely vegyesen virít az elhanyagolt parkban? De nem: az ember lucernát töm a zsákba, harsogó, egészséges levelű, szép lucernacsomókat. Persze, jut eszembe, nekem is feltűnt már, hogy  pár négyzetméternyi darabon minden tavasszal makacsul kinő itt a szívós takarmánynövény, üde szigetet képezve a százféle gyom lehangoló tengerében. Esős időben még második kaszálásra is alkalmas lehet. Megközelítem a munkálkodó embert. Így már látom, nem viseltes gúnyában jött: jó állapotú nadrág, világos ing, a borotvált arc fölött szinte új micisapka. Furcsállom. - Nyúlnak lesz? - kérdem a köszönés után. - Annak, persze. Vannak még páran... Firtatnám, hol tartja őket, de mondja magától. Megtudom, hogy a nagy rombolás után ők bizony nem fogadták el az emeleti lakást, kihúzódtak a Bánom-kertbe. Kis ház, kis telek, de mégiscsak saját porta. Az asszony is elbíbelődik a virágokkal, a pici konyhakerttel, ő a pár tőke szőlővel, lugassal meg a nyulakkal. Aztán így folytatja: - Tudja, találnék én közelebb is zöldet nekik, ide csak azért jövök el minden évben, mert ezt a herét még én vetettem. Mondhatni, jól sikerült, ha még idén is előtört... Itt volt a kertem. Ott meg a ház. Negyvenhét szám volt. Jól mondom, csak volt. Egy szál léc nem maradt belőle. Meg a száma sem. Ezekből a nagy házakból nem jön ki annyi... De hát most már így van jól, ahogy van. Éljenek egészségben azok is, akik itt laknak...