Miért épp az én fiamnál?!

- Ez tényleg derült égből villámcsapás volt számunkra - folytatja az asszony. - Az idei év úgy kezdődött, hogy a nagyobbik fiam már napok óta rosszul érezte magát, sápadtan, rosszkedvűen kornyadozott. Magamban még meg is gyanúsítottam, hogy a téli szünet után nincs kedve iskolába menni, bár azért az ilyesmi nem jellemző rá, meg hát ő is tudja, hogy nyolcadikban nem ajánlatos lógni. Amikor azonban egy este összekuporodva nyöszörgött, mint egy kisgyerek, majd szemmel láthatóan az ájulás környékezte, már komolyan megijedtünk. Kocsiba vágódtunk, s rohantunk a Heim Pál Kórházba. Ott aztán már másnap közölték velünk a diagnózist: Ricsinek diabétesze van.
Aztán persze villámgyorsan összeszedtem magam, hiszen tartanom kellett a családban a lelket. Először úgy tűnt, Ricsi veszi legkönnyebben a dolgot, némi kamaszflegmasággal reagált. Aztán jött a beletanulás időszaka, tizennégy könyvet olvastam el a témában. Meg kellett tanulnom az új módi szerint főzni, adagolni, méricskélni. Lehetőleg úgy, hogy ne érezze magát sem kirekesztettnek a jó kajákból, sem pedig kímélendő betegnek.
Ahogy fokozatosan megváltozott az egész életünk, úgy kezdte ő is felfogni, hogy ez nem múlik el, hogy ez már mindig így lesz... Akkor összeomlott. Először sírt, tiltakozott, dühöngött, aztán magába fordult. Nagyon sokat segített a doktor néni, de végül egy gyermekpszichológus adott jó tanácsot, akit titokban felkerestem: hagyjam a gyereket, hadd menjen keresztül ezeken a fázisokon. Ha szeretettel, szilárdan állunk mögötte, majd megjön a feloldódás is.
S valóban így lett. Ma újra sportol, nyaraltunk a tengerparton, két táborban is volt a nyáron. A cukorbeteg kamaszok táborába először nem akart elmenni, mondván, nem vágyik kórházba! Aztán mégis remekül érezte magát, hiszen átélte azt, hogy sok más gyerek is egész jól elboldogul ezzel a betegséggel. Nagyon nehéz volt számunkra ez a fél év, de megvagyunk, megnyugodtunk, élünk.