Pszt, apuka játszik!

Az űrhajóóó
- Na, mit hoztam neked, kisfiam?!
Lajoska a háromévesek áhitatával:
- Nyalókát!
Apuka elhessinti még a gondolatot is:
- Kutyafülét nyalókát! Na mit?
Lajoska már ujjong:
- Akkor kisautót!
Apuka felemeli a hangját és a színes papírdobozt:
- Sokkal jobb játékot, kisfiam! Legóóót! Nézd csak meg, anyukám, micsoda űrhajót lehet ebből kihozni
Anyuka köhintve beles a dobozba:
- Nem bonyolult ez még Lajoskának? Űrhajó. Csupa apró mütyür. Majd kereshetem a porszívó zsákjában, vagy lenyeli a gyerek...
Apuka legyint, és diadalmasan bevonul a dobozzal a gyerekszobába:
- Eh! Nem értesz te ehhez! Fiúnak ilyen kell! Nem lehet elég korán elkezdeni az ügyesség fejlesztését. Na gyere, Lajoska, ezt most összerakjuk!
Lajoska kelletlenül teszi félre a kisautóját, aminek hiányzik a két kereke, és engedelmesen lekuporodik apja mellé a szobaszőnyegre. Apuka boldogan felordít:
- Anyukám, ha látnád, mi minden van itt! Ezek a kerekek! Ezek a mérőműszerek! Micsoda asztronauták, szkafanderek! Kész csoda ez a játék!
A továbbiakban apuka elmélyülten illesztget, mellette a gyerek elmélyülten piszkálja az orrát. Elbámészkodik, majd elunva a semmittevést, villan egyet a szeme, és odakap a majdnem kész űrhajóhoz. Az apuka keze nagyot csattan a karján, mint egy légycsapó.
- Adod ide! Inkább figyelnél, hogy épülnek egymásra az elemek!
De most már Lajoskára is ráragad az alkotás láza. Sikongva rohangál a szobában, kezében lóbálva a zománcszürke űrhajót, miközben az apja arcára fokozatosan kúszik fel a vörösség.
- Ne idétlenkedj már, kisfiam! Még három elem, és útnak indíthatjuk a világűrbe. Csak előbb belerakjuk az űrhajósokat is...
Ám Lajoska már lobog a lelkesedéstől. Az egyik asztronautába akkorát rúg, hogy az a világűr helyett mélyrepüléssel az ágy alá száll, az űrhajót pedig sebesen felmarkolva eliramodik vele a szoba túlsó sarkában álló nagy vázához, és zutty, bedobja a szárazvirágcsokor közé. Az apuka ízületes térdeit megroppantva átkos mennydörgéssel emelkedik fel a gyerekszobában toronymagasságúra.
- Azonnal kihalászod onnan mindkettőt és visszahozod! És lerakod ide! És leülsz mellém! És végignézed, hogy kell összerakni! Különben sose tanulsz meg legózni. Meg akarsz ragadni a lendkerekes limlomjaid és a felhúzós vicikvacakjaid mellett?!
Lajoska arca öreges ráncokba gyűrődik, mint egy bokszeré. Szívfájdalommal gondol kis sárga autójára, amelynek ugyan nincs ki mind a négy kereke, neki viszont nem hiányzik egy sem, mert a pofonokkal terhes szobában engedelmesen a vázához kullog, kis kezével kihorgássza az eltérített űrhajót, majd az ágy alá mászva előkerül az asztronauta is. Anyuka, aki eddig az ajtóban állt és némán figyelt, most puszit nyom a pihés fejre, és odatereli a gyereket felbőszült apja mellé.
- Lajoskám! Fogadj szót apukának, mert ő annyira szeret téged, hogy most egy drága játékot is hozott. Légy jó kisfiú! Ülj le mellé szépen, maradj csöndben, figyelj is egy kicsit, különben meg hagyd őt játszani...

Helikopteren
- Gyeje, apu, segíts szejelni, nem indul a helikoptejem! - kiabált Ádám az udvar közepén. Erre én, aki az elgazosodott zöldségeskertben szaggattam a tarackot, azonnal abbahagytam a munkát. Elvégre lehet valami ennél is fontosabb. A helyszínre érve szakértő helikopterszerelői arcot öltöttem.
- Hát még jó, hogy nem indul. Hol a benzincső? És hol van a rotor?
- Mi az a jotoj?
- A helikopter légcsavarja, amivel a magasba emelkedik. De már igazán megtanulhatnád kimondani a rö betűt!
- Tudom én mondani - vágott vissza önérzetesen.
Azonnal hozzáláttunk a szereléshez, a hiányosságok pótlásához. A pincében találtunk egy gumicsődarabot, azt a nagy műanyag kanna (a benzintank) meg a fél téglákból épült motor közé tettük. Egy vastag műanyag cső pedig a kipufogó volt. Ezután előhoztunk két méteres tetőlécdarabot, keresztben egymásra tettük, és máris megvolt a rotor. A többi meg már készen állt: a deszkákkal határolt vezetőfülkében ott volt a két pilótaszék (egy kis sámli meg egy fejőszék, mindkettő nagyapai örökség), ott fényeskedett a kormány (a kimustrált babakocsi alumíniumkereke), és ott piroslott a sebességváltó is (az én drága, márkás csavarhúzóm, nyeléig a földbe szúrva). Most már indulhattunk is.
- Indulás! Indulás! Gyeje, apu! - kiabálta Ádám, és beült a kormány elé, a fejőszékre. (Nekem mint segédvezetőnek a sámli maradt.) Meghúzta a sebességváltót: Tsss! Brrr! - és már emelkedtünk is.
- Vigyázz, nehogy fának menjünk! - kiáltottam. - Tekerd balra a kormányt!
Ádám tekerte, ahogy csak bírta, és szerencsésen fölemelkedtünk az udvar fölé.
- Nézd csak, mindjárt elérjük a felhőket! Itt járnak a madarak. Hű, mennyi madár! Ezek gólyák, úgy nézem. Repülnek már Afrikába. Vigyázz, kerüld ki őket!
Ádám most jobbra tekerte a kereket. Nem is történt semmi baj.
- Az meg ott egy repülő - mutattam előre. - Látod, már ilyen magasan járunk. Vigyázz, nehogy nekimenjünk!
- Vigyázz, apu, vigyázz! Jendőjség!
- A fenébe is! Ezek mindenütt ott vannak. Egy rendőrségi helikopter. Van jogosítványod?
- Nincs! Lejázzuk őket, apu!
- Ez az! Gázt neki! Húzzunk bele!
Ádám húzta, nyomta csavarta, forgatta.
- Lemaradnak! Leráztuk őket! Éljen, leráztuk őket! - kiabáltuk fölugrálva a székünkről. Még száguldottunk volna tovább, ha az éteren át el nem ér hozzánk anyu határozott hangja:
- Gyertek be! Kész a vacsora!
És csodák csodája, a hanghoz azonnal társult a sonkás rántotta ínycsiklandó szaga is. Nem kellett kétszer mondani: kipattanva a helikopterből versenyben szaladtunk az illat irányába, a konyha felé.