A kinézet is számít

Az építési törvény tervezett módosítása szerint ezentúl nemcsak a műszaki, illetve a funkcionális szempontok szerint ítélik meg a terveket, hanem számít majd az a vélemény is, amit a külső megjelenésről mondanak a szakemberek. Ezt ugyan nagyobb beruházások, középületek esetében eddig is megtették az engedélyeztetési hatóságok, ám figyelembe venni nem volt kötelező. ccel sem lesz korábban a kelleténél.
Hogy mi a szép és mi a csúf az építészetben, az nem teljesen közmegegyezés kérdése. Az egyik stílus követői megvetik és lefitymálják a másikét, ám ez aligha mai találmány. A megítélésben szerepet játszik az egyéni ízlés is. De azért nem egészen. Vannak ugyanis olyan épületek, amelyek láttán minden épeszű ember a legszívesebben dinamithoz nyúlna. Nekem azok a legdühítőbbek, amelyek fittyet hányva környezetüknek, kelésként éktelenkednek rajta. Mint például Tokaj egyik legszebb terén, a tökéletesen arányos barokk épületek közt az irdatlan kocka áruház vagy szupermarket. Pápa is kapott egypár ilyen pofont. Vagy Pécsett a förtelmes toronyház, amely számomra valamiképpen a szocializmus megtestesítője: valaki, ki tudja, miért és hogyan, de engedélyezte és lett. És az egyik legszebb magyar város képtelen megszabadulni tőle. De ha nem fordítom el időben a fejem, naponta kétszer, jövet-menet a szerkesztőségbe, láthatom az Istenhegyi úton a hegyoldalba odarittyentett három magasházat. Nélkülük oly szép lenne ez az útvonal régi, elegáns villáival. Még a hetvenes évek unalmas, lapos tetős társasházai is legalább szerényen meghúzódnak a lombok fedezékében. De ezek mint három felemelt ujj figyelmeztetnek arra, valahol valakik semmibe vettek minden elemi esztétikai szabályt. És sorolhatnám vég nélkül a hivalkodó, giccses, tortaszerűen édeskés családi házakat a budai dombokon, a fagylaltszínekben pompázó nyaralókat a Balaton mellett, az ál-mediterrán szépelgéseket és a szükségesnél sokkal nagyobb és persze sokkal feltűnőbb palotácskákat.
{p}
Aki járja a világot, láthatja, hogy a mienkénél sokkal szigorúbb, bár sokszor csak íratlan törvények érvényesülnek egy-egy táj építményeiben. Az Alpokban a faragott faerkélyes, a Földközi-tenger vidékén a keskeny ablaknyílású, kőből rakott, piros cserepes, a Közel-Keleten a homokszínű, lapos tetős a "divat" - akár évszázadok óta. S bár a részletekben különbözőek, hatásukban egységesek. Azért, mert éppen oda valók. Mert az ott lakó emberek sok idő alatt kísérletezték ki pont azt az anyagot, azt a formát, azt a tájolást, ami oda a legjobb. Mint ahogyan például a Balaton-felvidéken évszázadokon át a legmegfelelőbb és legszebb forma a tornácos, nádtetős, fehér vakolatú házé volt. Persze még a lila falú, műanyag ablakos építmények előtt. Mostanában kezdenek felébredni és egyre több ilyen, a tájba illő eredeti házat rekonstruálni vagy újraalkotni. Valószínűleg későn, a hibák immár jóvátehetetlenek.
Amúgy a moderntől sem kellene félni. Az a tapasztalat, hogy a létrejöttekor megdöbbentően modern épületet, ha igényes és kiváló szakmai szintű, meg lehet szokni, mert belenő környezetébe. Ismert, hogy amikor több mint száz éve elkészült az Eiffel-torony, a párizsiak őrjöngtek, városuk tönkretételéről, meggyalázásáról beszéltek. A kor legmagasabb technikai és tervezési színvonalát bemutató építmény azóta a város jelképe lett, s a helyiek már csak Öreg Hölgynek becézik. Egy-két ilyen, elkészültekor meghökkentő, de aztán a többi közé kiválóan beilleszkedő épület nálunk is van, mint például a pesti Bazilika melletti "kupolás" irodaház vagy a várbeli Hilton. Egyes silányságokat pedig lebontottak már. De sok csúfság tovább éktelenkedik. Úgyhogy, ha megszületik az ízléstörvény, egy perccel sem lesz korábban a kelleténél.