Kezét csókolom, megjöttem

A mi családunk mindkét ága teli van íróval és tudóssal. Írói készséget és mérhetetlen fantáziát örököltem. Az alapokat busásan megkaptam otthon, két író nevelt. Anyám bámulatos prózaíró volt, apám is tudott verset írni. Mindketten a saját meséikkel altattak engem. Középiskolai tanár a becsületes foglalkozásom, sokáig azt hittem, ez így marad mindörökké. Aztán író lettem. Írónak magától elragadtatva lenni nem szabad, mert akkor vége. Ez a szakma alázattal jár, nagy-nagy alázattal. Nekem se vasárnapom, se ünnepnapom. A templomi istentiszteleten kívül dolgozom, előadok vagy írok.
Szüleim óvó szeretete halálukig kísért. Apám mindenképpen akart gyereket. Anyámnak az első házasságából született egy fia. Utána szerencsére hozzámehetett ahhoz az egyetlen emberhez, akiről holtáig tudta, hogy hasonlót nem talál. Apám maga volt a csend. Nem azért, mert hallgatott. Nem ismerte az idegességet, a haragot. A debreceni temetőben, a sírjuknál köszönök: "Kezét csókolom, megjöttem." Tudom, úgyis hallják, látják. Apám úgy nevelt, hogy köszönjünk a templomtoronynak is. Azt mondta: "Ha egyszer nem leszünk, kislányom, és az is előfordulhat, hogy egészen magadra maradsz, nem leszel egyedül, mert a halottak mindenütt veled vannak. De akkor te se hagyd el a halottaidat."
Engem a halottak nem szoktak elhagyni. Én a halálban annyira nem hiszek! Hiszek a test elmúlásában, de hiszem a test feltámadását is. Isten kegyelmében élek, és abban az irgalomban, amelyet kivívhatok magamnak, ha én is irgalmas vagyok másokhoz.
Addig, amíg a férjemet, Szobotka Tibort meg nem ismertem, nem voltam képes senkihez olyan határig őszintének lenni, mint anyámhoz és apámhoz. A mi családunkban nem volt titok, sem büntetés. Amikor gyerekként széttörtem a nagyanyámtól örökölt díszbögrét, apám azt mondta: "Na, hála istennek, ez sem él túl! Olyan kellemetlen, hogy a tárgyak túlélik az embert. A bögrében az volt az érdekes, hogy a te nagyanyád adta nekem. Az ő szeretete volt a bögrében. Nem képzeled, hogy a nagyanyád irántam érzett szeretete széttörhet, mert a te ügyetlen kezedből kiesett?"
{p}
Minden gazdátlan állatot összegyűjtök és hazaviszek gyerekkorom óta. Assisiben Szent Ferencre emlékeztem, amikor azt láttam, hogy a nagy kutyák a nyakukban persellyel odamennek a turistákhoz és adományt gyűjtenek. Ferenc testvér tevékenységének színhelyén arra gondoltam: "Mivel érdemeltem meg ezt a tájat, ezt az élményt? Semmivel." A reformátusok úgy mondják, hogy kegyelem. Ne sajnáljatok, mert már mindenkim meghalt. Ha jön a karácsony, úgy teszek, mintha minden hozzátartozóm élne. Ott az asztalomon a karácsonyfa, pontosan ugyanúgy feldíszítve, ahogyan anyámtól tanultam. Öt személyre terítek, ugyanazzal a készlettel, amivel ő terített valamikor. Megfőzöm ugyanazt a vacsorát, amelyet Emerenc, a háztartási segítség főzött nekünk, ameddig élt. Az ajtó című regényem főhőse életem egyik legfontosabb szereplője, akitől többet tanultam, mint három egyetemi tanártól. Élni tanultam Emerenctől, elviselni a hétköznapokat, az emberek packázásait, elviselni, hogy valami nem stimmel.
Egyet nem tudtam megtanulni tőle: azt a mérhetetlen hűséget, amellyel engem elfogadott és elviselt. Mert egy íróval élni nem mindig kellemes. Ha az író éppen benne van a mondat kellős közepében, akkor úgy ordít, mint a sakál, és azt mondja, most dolgozom. A szerencsétlen, aki belép, azt látja, hogy az író nem csinál semmit, csak ül, és nézi a levegőt. Még az írógépet sem veri. Én mindig a fejemben dolgozom, és ha akarnám, elmondanám a Für Elise második kötetének utolsó mondatát. Mert anélkül nem lehet belefogni. Akkor van jogod leírni az első mondatot, ha felépítetted magadban az egészet.
Édesapa volt az első, aki kimaradt a karácsonyi ünnepségből. Előveszem a Bibliát, és megkeresem, amit Szabó Elek ilyenkor olvasott. Lukács evangéliumát felolvasom egyszemélyes önmagamnak. Aztán meggyújtok egy gyertyát, mint édesanyám, és miután nem hallja senki, rettenetes hangomon eléneklem a karácsonyi éneket. És akkor egyszerre mind a négyen velem vannak. Anyám, apám. A férjem, akivel mitológiai szerelemben, csodálatos házasságban éltem csaknem negyven évig. Cili testvérem, aki több mint hatvan esztendeje halott. Igen messze, egy milánói kriptában nyugszik, odavitték Amalfiból.
Egyedül vagyok a karácsony szellemében, Jézus születésének áldott fényében. Először megköszönöm, amit Isten abban az esztendőben adott. Aztán bocsánatot kérek tőle, hogyha békétlenkedtem valamiért. És akkor már mindent megtettem, amire odahaza neveltek.