Akinek színek helyett a hangok jutottak

Ez a gyermek azt fogja tenni, amit a szülei. Ha sírni fognak, akkor ő is sír, ha nevetnek, akkor ő is nevetni fog - mondta az amerikai professzor a többórás szemműtét után Tamás édesanyjának, a televíziós É. Szabó Mártának. Ez volt az egyik mondat, ami beleivódott a család életébe. A másik pedig így hangzik: amit a sors az egyik kezével elvesz, azt a másikkal visszaadja.
A vak fiú óvatosan kapaszkodik fel a régimódi budai villa jeges lépcsőjén. Kis rádiót szorít a füléhez, kedvenc műsorát hallgatja: Játék és muzsika tíz percben. A zongoraóra után kísértem őket haza. Márta betessékel, a nappaliban nézelődöm. A polcon kazetták tucatjai: az édesapa, Érdi Sándor hangos könyvtárat készített a fiának, magnóra mondta kedvenc regényeit, például az egész Háború és békét.
- Három-négy éves lehettem, amikor rábukkantam a vörösberényi házunkban dédapám ősrégi zongorájára - mondja Tamás már a szobájában, ahol egy régi Bösendorfer hangszer terpeszkedik.
Meséli, amikor kicsi volt, mindenre a maga nyelvén válaszolt. Éhes vagy? Chopint akarsz hallgatni? - faggatták a szülei, ő meg csak annyit felelt: gagyliga, bugyliga. Viszont már ekkor több változatban játszotta Mozart Kis éji zenéjét, úgyhogy az édesanyja elújságolta Kocsis Zoltánnak, mire képes a fiú. Ha ennek a fele is igaz, a gyerek nagy tehetség, állapította meg a muzsikus, s mindjárt tanárnőt ajánlott.
Tamás hétévesen már fellépett a Pesti Vigadóban, s azóta körbeutazta a világot. Felállva ünnepelte a publikum a legrangosabb amerikai koncerttermekben, például a New York-i Carnegie Hallban. Most budapesti koncertre készül: lapunk megjelenésének napján, február 11-én a Művészetek Palotájának Nemzeti Hangversenytermében lép fel.
{p}
Hogy mit jelent számára a zene? Vigasztalást, segítséget. S annak az ígéretét, hogy legyőzhető a legyőzhetetlen. Ám mindezt drágán adják.
A vak zongorista nem felvételizhetett a budapesti Zeneakadémiára - talán mert nem olvas kottát, hanem "csak" a fejében őrzi meg a legnehezebb zenedarabokat is. A szülei el sem árulták a kudarcot a fiúnak. Sebaj, majd Bécsben tanulsz tovább, mondták neki, s úgy hordták őt Ausztriába, mint a szomszéd utcába. Reggel felültek a bécsi vonatra - felváltva kísérték, mindig az, aki éppen ráért a családban -, s miután véget ért a zeneóra, zakatoltak haza, hogy este már a saját ágyukban alhassanak. Útközben a diák vagy a leckéjével foglalkozott, vagy kedvenc zeneszerzőit hallgatta. Akárcsak a hosszú repülőutak alatt Amerikába menet.
- Mindig tudtam, hol járunk éppen, anya a tenyerembe rajzolta a térképet. Míg mások az ablakra tapadtak, én a rezgésekből megéreztem, ha a gép elhagyta a szárazföldet, s az óceán fölé repült - magyarázza a rutinos utazó.
A zongorista számára nincsenek távolságok: a művészdiplomáját egy kanadai ösztöndíj jóvoltából Torontóban szerezte.
- Néha jobb, hogy nem látom azt a sok szörnyűséget, amit mások. A naplementét azonban szívesen megnézném - vallja be, mikor arról faggatom, hiányzik-e neki a világ látható fele. Már belenyugodott, hogy a színek helyett neki a hangok jutottak: az óceán morajlása, a fecskék csivitelése.
Valamit valamiért, mondja, s fáradhatatlanul gyakorol, naponta akár hat órát is. Nagyon szeretett lovagolni, de a tanárnője féltette a balesetektől, ezért tréfásan így fenyegette: "Választhatsz: vagy a ló, vagy én." Tamás a zeneórákat választotta. Majd fájó szívvel lemondott a síelésről is, miután egy lift felsértette ujjait. Márta és Sándor oda sem mertek nézni, amikor a két fiú a háromezer méteres csúcsokról siklott alá. Tamás a látókat is megszégyenítő merészséggel kísérte a pályán fivérét, a vakmerő Balázst. A testvérek kapcsolata hihetetlenül szoros volt.
- Amikor Moszkvában a második díjamat nyertem a Louis Braille zongoraversenyen, hirtelen rossz érzésem támadt. Odasúgtam anyának: ugye nincs életveszélyben Balázs? Utólag derül ki, hogy motorbalesete következtében épp akkor esett kómába. Este azért játszottam, hogy megmentsem. Nem sikerült. Huszonöt évesen halt meg, épp annyi idős volt, amennyi most én - halkulnak el Tamás szavai.
Megkérem, játsszon nekem is valamit, úgysem volt még részem egyszemélyes hangversenyben. Leül a zongorához, én meg bámulom az egykori csodagyereket. Érdi Tamás öt és fél hónapra született. Mindössze hetvenöt dekát nyomott, mikor betették egy rossz inkubátorba, ami elvette a látását. Most meg Chopint játszik, és világhírű. Összeütöm a tenyereim.