Valentájndéj

- Helló, kisfiam. Szeretlek. Mi újság a suliban?
- Helló, mammy. Szeretlek. Igazgatói intő.
- Mit csináltál, rohadt kölyök? Szeretlek.
- Elgáncsoltam a tanító nénit. Szeretlek.
- Na, majd számolunk. Szeretlek. Add apádat! Helló, drágám!
- Ó, helló, egyetlenem! Nem akarsz ma este hazajönni? Mi van vacsorára? Szeretlek.
- Ó, én is nagyon szeretlek, Bill. De majd jövök, csak még dolgom van itt a nőegyletben. Úgyhogy ma vacsorára zacskós leves van és mélyhűtött brokkoli. Rendben?
- Szeretlek!!!!
Nos, aki már legalább három amerikai filmet látott valaha, tudja, hogy e képzelt párbeszédben nincsen semmi túlzás. Valami különös oknál fogva arrafelé szinte köszönés gyanánt vagy akár vessző helyett használják, úgyhogy nincs is elcsépeltebb szó ennél: I love you. Lelkük rajta, ha nekik így a jó, de hogy nekünk is át kellene-e vennünk ezt a stílust, arról erős kétségeim vannak.
Itt van ez a Valentin-nap. Mindenekelőtt: mi az, hogy Valentin? Hogy hangzana ez: "...és akkor Török Valentint visszahívták a szultán sátrába, hogy hátravan még a fekete leves!" És vajon Balassi Valentin írhatná-e ezeket a sorokat: "Júliámra hogy találék, / Örömömben így köszönék, / Térdet-fejet néki hajték, / Kin ő csak elmosolyodék."
Hát, úgy érzem, nemigen. A férfias Bálint mostanság így szégyenkezik háttérbe szorulva a nyálas Valentin mögött. Piros lufik, rózsaszín szívek, lila nyuszikák, hófehér macikák, csokis csókok, vörös rózsák, tündi-bündi kis kabalák - áruvá vált a szerelem. Jól jön ez a tengerentúlról importált módi a virágkereskedőknek: majdnem annyi a bevételük, mint halottak napján. S mivel a nemzetközi nőnap eléggé lecsúszott a népszerűségi listán, kellett valami, ami pótolhatja. (De szép is volt, amikor a szakszervezettől megkaptuk minden évben a fokföldi ibolyát. S aznap a férfi kollégák mosták el a pezsgőspoharakat! El is voltak maguktól ájulva. De hát hol van már a nőnap, hol van a fokföldi ibolya és hol van a szakszervezet?)
{p}
A piros csokiszív mellé nem is lehet szívmelengetőbb ajándék, mint bulvárlapok hasábjain üzenni a kedvesnek! Kinyitottam egyiküket, s elkápráztatott a fantáziának, kreatívitásnak és elméncségnek áradása! "Cicus! Imád: Kandúrkád", Tyutyukám, szeretsz-e vagy nem-e?", "Robibaba, millió puszóka a te kis Nyali-falidtól", "Bülbül! Cupp, cupp, ham-ham, nyam-nyam: Lajos". "Imádlak, Takács Béla!", "A mennyországba repülünk mi ketten: Olga és Géza". "Szeretlek, fosika. Kiflid".
Hát, mit mondjak, talán már Balassi Bálint is hiábavalóan fogott pennát a kezébe...
Csodálkozni amúgy nem kell mobiltelefonon szocializálódott ifjúságunkon. Hiszen egy kapcsolat egész verbális részét le lehet bonyolítani sms-ekben. Udvarlás, randevúkérés, programegyeztetés, összeveszés, kibékülés, szerelmet vallás, féltékenység, szakítás - mindez tőszavakkal, ragozatlanul, helyesírás mellőzésével, ötvenszavas szókinccsel. Abszolút felesleges a beszélgetés, mind a megismerés, mind a gondolatok cseréje céljából. Úgyhogy tökéletesen illeszkedik a Valentin-nap korunk kommunikációs állapotához. Az ilyen mondatok meg maradhatnak a régimódi, gyagyás öregeknek, mint például: "Visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is talállak, / talán kihűl e lángoló arc, / talán csendesen meg is szólalsz: / Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Íme a kendő, törülközz meg! / Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad."